Alkonyodott. A fenyők fénytavában
megcsillogtatta hálóját a Nap,
s akkor a szépség szívekig világlott:
ficánkoltak a gyöngyezüst halak.

Alkonyodott. A Csend volt az a tündér,
ki megmutatta merre még az út.
A tölgyfa lombján át egy csillag nézte
az álommélybe süllyedő falut.

A Csend volt az a tündér, mégsem súgta:
a Semmi lombján át miért velem,
velünk játszik el az a Nagy Varázsló,
minek néki úttalan életem.

Az alkony elment piros búcsúszóval.
A Csend tündér mosolygott, otthagyott.
Az életemen átnézett egy csillag,
s akár a tündér, ő is hallgatott.

Az álommélybe süllyedt úttalanban
ki tudhatja, hogy meddig a való?
S mi a való? A búcsúszó? Az erdő?
A csillag, piroskönnyes, hallgató?

A csendszárnyú, áttetsző légi tündér?
A Nagy Varázsló eljátszik velem:
a versem írja olykor, s eltűnődik
piroskönnyes sorson, életeken.