Mikor a kapuk már lassan csukódnak,
kell-e a kéz, mely búcsút integet?
Ha ott van, - ott van. Nem tehetünk semmit,
a tehetetlen szív bárhogy remeg,

de valljuk be: kell búcsú-szomorúság
búcsúzónak, s annak kit ő hagy ott?
Minden halálban mindenki halála,
s lemondón csillant bús pillanatot.

A vég-közelben én, akár a macska,
elrejtőznék, mint ő teszi, ha még
van ereje, míg sorsa megszorítja,
s várja egy láthatatlan messzeség.

Én jól tudom: ha majd kapum csukódik,
ajkam furcsa, paradox szót rebeg,
s emlékezés helyett majd azt kívánom:
engem mielőbb elfelejtsenek.

A felejtésben van csupán öröklét,
mely kőben, vízben, álomban lebeg,
s gyógyít, ha sebez túl-kegyetlen játék,
orv-tőrdöféssel olykor: életed.

S ki játszik el fekete csillagunkkal,
mely fényévek közt fénytelen maradt?
Könnycsepp párolog, titokdús a szempár,
s hull, szertehull felejtő pillanat.

Kapuk, ti könnyen nyílók és csukódók,
s te kéz, intő, üdvözlő, búcsúzó, -
miért sorsunk kérkedő Érthetetlen,
gúny-látszat mögé elrejtett Való?