Az ötvenes években, mikor a gimnáziumi padokat nyomtam /illetve, matematika órán azok nyomtak engem/, irodalmi tanulmányaink során az Ady-Szabolcska affért is megemlítettük, Szabolcskát elítélően. Én nem elégedtem meg azzal a közönyös, ímmel-ámmal való elítéléssel, amivel osztálytársaim többsége, mert az én irodalmi bíráskodásom magasabb szinten mozgott /Rákosit is elítéltem, persze, dehogy Matyi Bácsira gondolok, az osztályharc akkori vezérére, hanem az úri, reakciós Rákosi Jenőre, Ady fő irodalmi ellenségére!/. Előástam hát Szabolcska versét, amelyben Adyt és követőit megtámadta /és amely utóbbira Ady Üzenet Költőcske Mihálynak című versével válaszolt, közlegénnyé, sőt, obsitossá fokozván le a reakciós irodalom által érdemtelenül tábornokká kinevezettet/.

Engem az afféron kívül más is érdekelt, mint büszke tollforgatót /egyik napilap ekkor már közölte Erdő című költeményem, a realizmus kis gyöngyszemét: valódi erdő volt benne, valódi fákkal, gombákkal, virágokkal!/, nevezetesen az: mitől lesz valaki olyan jelentéktelenecske-költőcske, olyan kispolgárian csacskaversírócska, mint Szabolcska. /Osztályomban érdekesen változgatott a kispolgári nézeteket vallók száma: történelem- és irodalomórán nem volt egy sem, mind elfogyott, óraközi szünetekben viszont a velem vitázók között gomba módra szaporodtak, akkor már nem látták a fától az erdőt!/

Nos, Szabolcska fenti címben említett versét választottam a kispolgáriság tanulmányozására. Sasszememmel rögtön észrevettem, hogy a vers mily szánalmasan apolitikus: költőcskéje múltbeli ábrándozásaihoz, akácfáihoz menekül jelene problémái elől, azaz, még csak nem is menekül, hanem arcátlanul visszasétálgat oda. Arról ír, hogy: Tele van a város akácfavirággal / Akácfavirágnak édes illatával, - miközben a város nyilván szociális bajokkal is tele volt, de a kis, gyáva, megalkuvó költőcske ezektől elfordította tekintetét. Egy akácfavirágországban bolyongott ébren álmodozva, ahelyett, hogy legalább álmodozva ébredezett volna, ha már ébredésre és mások ébresztésére nem tellett vérszegény politikai vénájából. No és miként ment az akácfák alatt?! Úgy ment, ő maga írja, mintha minden egy akácfa néki illatozna, vagyis gondolatban már kezdte kisajátítani a közösség akácvirágait, ami jellegzetes individualizmus.

Észrevettem ám azt is, hogy e költőcske milyen helytelenül állítja szembe egymással a falut és a várost, és mennyire inkább a falut preferálja a várossal szemben, pedig - ki nem tudja?! - utóbbi munkásosztálya politikailag érettebb a falusi parasztságnál. Úgy érzi, mintha a város faluvá szépülne az akácvirágoktól. Mitől lenne olyan szép a falu? Én akkor már egyszer-kétszer voltam falun, sőt, egy alkalommal tíz percig kapáltam is, no, az annyiban érdekes volt, hogy előbukkantak a földigiliszták, meg egy zsírosan fehér fényű pajor is, utóbbiból lesz idő múltán a cserebogár, persze, csak akkor, ha nem eszi meg őt a vakond már pajorstádiumban. Az a kerekes kút is érdekes, kétségtelen, amikor lekerekezteti az ember a vödröt és a bádogedény nagyot toccsan a vízen, ámde fel is kell ám húzni a telt vödröt, - és mi van, ha egy vödör víz nem elég egy napra?!

A kispolgári költő, mint Szabolcska is, polgárian nagyon füllentős. Írja: Ráismerek illatáról minden akácunkra. Lehetséges ez?! Gondoltam: ugyan, ugyan Mihályocska! Ha te illatáról meg tudod különböztetni Akácfa Julist, mondjuk, Akácfa Jánostól, hát megeszem a kalapom, - és inkább télen is hajadonfőtt járok a hajadonokkal!

Felmerül még e versben a költőcske gyermekkori álmának ezer szép emléke. Jó emlékszámolók ezek a költőcskék? Tamáskodom! Náluk mindig ezer az emlék és százezer az ábránd. /Még odáig sem jutnak el, ameddig a mai piacgazdaságban a vevőket hülyére vevő kereskedő multik, akik ezer helyett 999-et, százezer helyett 99990-et jelölnek meg árként, így mutogatván nagyon engedményes jó szívüket./

Az utolsó versszakban Szabolcska, sok más kispolgári elődjéhez hasonlóan, emlékezetébe idézi az álomszövőszéket. Ezen szőtte álmát, - de hol van már az, szövőszékestül! Hol van az a világ, ami akkor állt előttem? - teszi fel a teátrális kérdést. A nagyközönséges átlagolvasó sem tudja ezt, de ő nem is keresi. Ő minderre csak éljenez, tapsol. Ám az értelmes olvasó is csak néz, néz: hiszen a költőcske semmit sem közölt arról milyen volt ábrándjainak világa! Azt vallja be csupán erről az ábrándvilágról: - Te maradtál csak belőle akácfa virága.

Hát.. ha tényleg csak az maradt meg belőle, akkor /bár nem tudható, hogy eredetileg mi volt benne és miből mennyi/ az, végül, tényleg nem sok! Így sajnáltatja magát, nagy ravaszul, Szabolcska, még az utolsó sorral is hízeleg a nagyérdemű nagyközönségnek, rokonszenvet koldul!

Hanem rosszul is járt ám ez a Szabolcska Mihály, istentelenül, hiába írt olyan istenesen! Nektek, Kedves Költőtársak, elrémisztésül ideírom keserű sorsát: 1. folyton-folyvást ünnepelték /kutyául fárasztó ám az!/, 2.folyton-folyvást kiadták verseit /szintén fárasztó dolog, ehhez előzetesen le kellett írnia azokat/, 3. megzenésítették verseit és ezeket cigánymuzsikáltatták, úrinótáztatták /ki akarná, hogy becses versei dallamosítottan fülbemásszanak, mint azok az undok fülbemászók?/, 4. lehetővé tették utazásait Genfbe és Párizsba /unatkozhatott a hosszú úton, mert az majdnem addig tartott, amíg megy a gőzös Kanizsára, sőt, ha a külföldi gőzös csak félgőzzel megy, akkor picikét esetleg tovább is/, 5. verseit lefordították angolra, németre, franciára, olaszra stb. /márpedig minden fordítás versfelforgatás, igaz, Szabolcska verseinek csekély értékét ez talán nem tudta tovább csökkenteni /, 6. a költőcskét kis falujából elrabolták, erőszakkal felhozták Budapestre, mindenféle előkelő irodalmi társaságok tagjukká választották, a Magyar Tudományos Akadémia jól fizetett állást adott neki /kiszakították szegényt akácvirágos falujából, otthoni gyökereiből, ahol békésen öntözgethette volna a virágokat, és a kutya sem törődött volna vele, vagy, legfeljebb, csak a kutya/, 7. Ady Endre /a megtámadott/ híressé tette, utóbbiban Karinthy is segített, ő ugyan megtámadás nélkül /milyen megalázó hírnevet elfogadni a megtámadott kezéből-tollából!/.

No, szóval ilyen veszedelmes a nagyközönség kispolgári rokonszenve, vontam le a konzekvenciát már akkor, az ötvenes években, - igazi Költő messzire elkerüli azt! Óvakodni kell tőle!

Véleményem Szabolcska /Költőcske/ Mihály említett verséről alapvetően mind a mai napig nem változott /a nagyérdemű nagyközönségről pedig még kevésbé!/. Ám, amikor néhány szépirodalmi lapban azt a jó néhány, bonyolult kifejezésekkel agyonspékelt, ég magas színvonalú verset olvasom, melyek csúcsán a Költő saját lábai között kinyújtott kezével akarja megvakarni saját köldökét, annyit azért, kénytelen-kelletlen, meg kell jegyeznem: utóbbiaknál üdvös volna, ha szerzőjük egy-két lépést tenne visszafelé, Szabolcska egyszerűség-kultusza felé. No, csak egy-két lépést! Az a túlontúl nagy modernség, ami manapság egyre divatosabb, ugyanis könnyen visszazuhanhat Szabolcska egyszerűség-kultuszának szakadékába: egyszerűen érthetetlenné válhat.

Annyi bizonyos: akácvirágokról, itt, a fővárosban, ti már nem fogtok ilyen limonádéverset írni, Költőtársak.. Ez a veszély nem fenyeget. Ma már mással van tele ez a város.. Meg legtöbbünknek a hócipője is, télen-nyáron egyaránt..