Kerekfülűke, a kis egérgyerek nagyon megijedt. Éppen mellette koppant a földre egy szem dió.
- Jaj! Jaj! Mamikám! - kiáltozott. Bántani akart ez a fa! Csúnya fa! Meg akart dobni!

Mamája odasietett:
- Ősz van, kicsikém! A dió nem esik le, amíg zöld burokban, de akkor nem is ehető a bele. Ilyenkorra már leszárad a burka, alig tartja valami, és ha jön a Láthatatlan Futkározó, az meglöki, és KOPP! Vigyázni kell. Gyere, gurítsunk távolabbra egy-egy szem diót. Te is egyet, én is egyet.

Az egérmama a Szelet értette a Láthatatlan Futkározó alatt. A kisegér most a Szélre haragudott meg:
- Haszontalan Láthatatlan Futkározó! Nem szeretem! Lökdösődő! Cica vigye el a Szelet!

A közelükben Kerekfülűke nagybácsija, Erősfogú Alajos rágcsált egy diót, hogy hozzájuthasson az ízletes dióbélhez. Tudósan bajszos egér volt, a Sajtszerető Tódorról elnevezett egéregyetem tanára. Két lábra állt, és oktatóan emelte fel mindét első lábacskáját:
- A cica nagy veszély számunkra, de a Láthatatlan Futkározóval szemben tehetetlen. No meg nem is biztos, hogy az a szeleburdi nyugtalan a hibás. Egyes egérbölcsek szerint a Nagy Fényesszem nem egyenletesen melegíti fel a Láthatatlan Valamit itt, meg ott, és ez az oka, hogy időnként mozog, vagy pedig siet, rohan, száguld, lökdös.

Erősfogú Alajos a Napot értette Nagy Fényesszem alatt. Kerekfülűke bosszúsan nézett körül:
- No akkor a Nagy Fényesszemre haragszom! Vigye el a cica!

Erősfogú Alajos megjegyezte:
- Megfigyeléseim szerint a cica, meg a Nagy Fényesszem jó barátok. Az a gonosz karmos gyakran kifekszik Nagy Fényesszem elé, nyújtózkodik, ásít. Egyébként vannak egérbölcsek, akik szerint szükség van Nagy Fényesszemre. Azt mondják: nélküle mindig sötét volna!

Kerekfülűke mamája közbeszólt:
- Az egériskolában tanultam egy verset a Sötétségről. Még most is emlékszem rá, Kamrai Kázmér írta:

Az egérnép bátor! Nem fél,
mikor sötéten itt az éj.
Kifülel: mit is hallhatott?
Rosszul elzárt vízcsap csacsog?
S a szag? Ha sajtot sejtető:
egér merészség, jöjj elő!
Ha szalonna lomhán hever, -
tudja: azzal elbánni kell,
s tettek sietnek (nem szavak!):
vitézkednek a gyors fogak...

Kerekfülűke, a mamája, meg nagybácsija mind megették a fa alól elgurított diójukat. Kerekfülűke visszament volna egy másikért, de nagybácsija így szólt:
- Most ne tedd! Majd később! Varjú sétál a fa alatt, nem is egy, ők nagy diótolvajok, de képesek elkapni az egérfarkincát is! Ne téveszd össze a bátorságot a vakmerőséggel. A varjúcsőr még az egérkobakra koppanó diónál is veszélyesebb lehet!

A varjak elrepültek, mert egy kisfiú jött ki a házból, kosárral. Nagyot kiáltott a fekete madarakra: - Hess! Utána mind összeszedte a lehullott diószemeket, és bevitte a házba.

Mindet? A kisfiúnak úgy tűnt, de az egérkék szemei közelebb vannak a földhöz, no meg hárman voltak, és több szem többet lát. A három megevett dióból így lett háromszor három, vagyis fejenként három, és összesen kilenc, meg három telt egérpocak.

Az egerek hazamentek, a diólopó varjak visszajöttek, diók koppantak. Három mókus is megérkezett. Ők némi előnyben voltak, mert a mókus fogával töri fel a diót, de a varjúnak hozzá kell ütögetnie valamihez, oszlophoz, kőhöz, hogy hozzájuthasson a csemegéhez. Persze, a varjúnak is megéri az ízletes, tápláló dióbél ezt a kis fáradtságot...

(2011)