Halálán volt Furcsa János apja. Utolsó szavaival így intette a fiát:
- Gazdálkodj okosan, fiam, hozz ki mindent ebből a kis gazdaságból, házból, ház körül, amit csak lehet! Légy nagyon takarékos, mert jöhetnek ám még kemény idők!

Apja halála után János számba vette örökségét: a vakolatot potyogtató házikót, a tehenet az istállóban, a disznót az ólban, a szép hangú kakast, a hű kutyát, meg az ügyes egérfogó macskát. Ő lett most az úr a háznál, hát már másnap elkezdte az udvarbeli népség kiokítását, a parancsolgatást. Rárivallt a kakasra:
- Ezután ne csak hajnalban kukorékolj, te veres tarajú, hanem nappal is minden órában, és annyiszor, ahány óra van éppen!

A kakas ijedten tiltakozott:
- Kedves gazdám, én a kelő napot tudom köszönteni, de az órát nem ismerem, nincs is órám! Miként tehetném ezt?! Lehetetlen!

János erre nagy hangon azt felelte, hogy nála nincsen lehetetlen. Felkötözte a kakast a kerítésre, zsebóráját pedig odatette melléje. Ő maga leakasztotta a konyhában levő faliórát, és bevitte a városba eladni, hiszen ha a kakas az órát is helyettesíti, akkor nincs rá szükség. El is adta, azaz inkább árán alul elkótyavetyélte. A kakas viszont nem óránként kiáltozott, hanem ijedtében összevissza.

Közben János távollétében a kissé enyveskezű Kóborló Gergely megpillantotta a zsebórát a kerítésen, és zsebre tette. A kakast is megszánta, de az nem fért bele a zsebébe, ezért nem zsebbe, hanem zsákba tette. Amikor János hazaért, kevesebb lett a gondja, mert sem a kakas, sem a zsebórája nem volt sehol, - azaz mi tudjuk hol is volt, de János nem tudta.

János most a kutyát szerette volna keményebben megdolgoztatni az ígéretcsontért. Szigorúan meghagyta neki: ne csupán akkor ugasson, ha valaki jön, hanem akkor is, amikor nem jön senki. Hadd legyen a helyzet világosabb, pontosabb!

A kutya így könyörgött:
- Édes gazdám, ha folyton-folyvást ugatok, akár jön valaki, akár nem, - akkor miből fogod tudni ha éppen jön valaki?! Nem lesz az így jó!

János mérgesen szólt oda a kutyának:
- Más hangon ugass, ebadta, az egyik, megint más hangon a másik esetben!

A kutya igyekezett eleget tenni a parancsnak, de berekedt a folytonos ugatástól, elment a hangja, még nyöszörögni sem tudott. Bánatában világgá ment. Este azonban a kutya hiányát felfedező disznó tolvaj örömében megjött, lábujjhegyen, és ellopta a disznót, amelyik így megszabadult a neki szánt parancsoktól, viszont a tolvaj hamarosan átalakította őt kolbásszá, hurkává, disznósajttá, füstölt sonkává.

A tehén sem járt jobban. János kötelezte a kétszeres tejelésre naponta, ám szegény állat ezt nem bírta teljesíteni, lesoványodott, majd pedig elpusztult. A lenyúzott bőrét megvették ugyan a cigányok, de az csak filléreket hozott vissza a nagy kárból.

János napról napra mérgesebb, ingerlékenyebb természetűvé vált, de azért kitartott gazdaként a parancsnoki poszton. Ráförmedt a macskára:
- Sok az egér a házban, pedig a kamránk egyre soványabb ezek nélkül az ingyenélő cincogók nélkül is! Kötelet kötök a lábadra. Amikor egeret látok a házban és te a kertben vagy, egy kötélhúzással jelezni tudom majd neked.

A cica megrémült ezekre a szavakra, és sírós hangon nyávogta:
- Én annyi egeret fogok kötél nélkül is, gazdám, amennyit csak tudok! Ne szégyeníts meg azzal, hogy kötelet kötsz a lábamra!

Ettől fogva alig-alig fogott egeret, mert a macska igen önérzetes állat. Egérfogás helyett fogta magát és másik gazdát keresett magának, olyat, aki megbecsülte.

Furcsa János végül a vakolatot potyogtató házikónak adta ki az utasítást:
- Te szintén igyekezz! Nem akarok örökké ilyen szegényes viskóban lakni! Növessz tornyokat, erős falakat! Légy büszke várkastéllyá!

A házikó hallgatott ugyan, de mivel sem köveket és más építőanyagot, sem dolgos kezeket nem kapott, nem lett várkastéllyá, ám egy napon összedőlt, mint a kártyavár.

Furcsa János kimászott a romok alól. Néhány tégla jól fejbe kólintotta, de, ezt leszámítva, más bajai mellé nem érte újabb baj. Ám egykori iskolatársa, Peckespöckös Palkó, akivel már egy ideje haragban volt, meglátta őt, és némi gúnnyal így köszöntötte:
- Nálad, vélem, Jancsika, volna ám egy kis hiba! Összetévesztetted az örökséget az ökörséggel!

Ez nagyon igaz volt, de azért reméljük: az összedőlt ház téglái helyrebillentették azt, ami János fejének csonttartályában volt. No meg talán történetéből mások is tanulnak majd kisvilágban, nagyvilágban. Bár, sajnos, tapasztalataim szerint, nem olyan tanulgatós a világ, akár kicsi, akár nagy...