1.

Nem gyújtok nyurga gyertyát, félénk mécset
emléketekre, - nem hiszem, hogy éltek
kilengő árnyban, szétszóródott porban,
s azt sem: itt lesztek majd, feltámadottan.
Enyém is csak hit, fényfolt, ingó árnyak!
Ellentéte hitnek: feltámadásnak.
Kőre ülök le temető időben,
szétrombolt test volt-álmú kikötőben,
s halottaimra gondolok, kik kérték
küzdő csodáid, piros csillagszépség.
Halottaim, múltatok bármint bántják:
én megáldom a donkihótés lándzsát,
mit önző érdek másít, - nem volt látszat
a szélmalmos, álszent-gonosz varázslat!
...és most sem az, hiszen miért is lenne,
mikor trónon becstelenség kegyeltje?!

2.

A szobába a szél beszólt, a kályha
vörös tűznyelve türelmetlen várta
a fát, szenet, és olykor csend-manócska
csintalan percet dobott ki az óra
antik házából.. Zörögtek az ágak
napnyugta álmosodó ablakának,
s a konyhánkban nagymamánk főzött. Kész lett
a bableves, s mikor az ember éhes
milyen vidáman néz a galuskára,
s vágy kél: kolbász is hozzá karikázna..

3.

Apám, anyám sokszor jött haza későn,
túl fáradtan, de olykor célig érőn,
melyben reménylett másik, olyan holnap,
mely jobbat ad, - és egyre-egyre jobbat!
Korai volt ez, de gyönyörű álom,
s míg átvágtak sebet osztó csatákon,
s legyőztek már-már elcsüggedő kedvet, -
a küzdők mennyi mindent építettek!
Csak maguknak? Ó, dehogy! Egy hazára,
szebbre, szavazott szívük választása,
szívdobbanásuk, gondolatuk, tettük, -
s tévedésük is! Kik jöttek helyettük?

Hallottaim, a látó szemek látják:
volt-tetteitek kik, miért gyalázzák!

4.

Míg zengő pirost búcsúztat az este,
mi tekint le Csillagra és Keresztre?
A költő szeme visszatartja könnyét:
nagyobb megnyugvás, ha nincs más öröklét,
csak Anyagé, s mozgása a varázslat,
Lélek, mit egyszer értelem majd áthat?
Áthat? Talán.. Nem tudhatjuk előre..
csak azt: a Hit csaló Kereskedője,
a Nem-tudást hatalomért eladja,
dísz köntösben, hogy apraja és nagyja
fizesse pénzzel, vérrel, szolgasággal, -
s gőg-mennyet falra festetni sem átall..

5.

Halottaim! Nem gyújtok gyertyát, mécset
emléketekre, - nem hiszem, hogy éltek
kilengő árnyban, szétszóródott porban,
s azt sem: itt lesztek majd, feltámadottan.
Hókuszpókusz nem kell, - de kell a szépség
tetteitekből, s igaz szó-merészség,
minden mi tanít hívőt és hitetlent
miként keresse emberben az istent,
olyat ki nem önkény bólintó bábja,
nem kér hízelgő imát önmagára,
nem ég-határon túli mindent látó,
de jóra, szépre vezető-vigyázó,
kételkedést nem büntet (okos kétely
hiánya önmagában kórok, métely!),
ki változást hoz, szívpiros világot,

s Csillagisten áldó kezével áldott.

(2010)