2005, július. Feleségem ötlete: társasutazás keretében Kárpátaljára menne, fiammal. Elengedem őket?
Meglep, hogy csak engedélyem kéri. Ám a kedves ravaszkodás első lépcsőfoka ez. Hamarosan elkezdi a rábeszélést: jöjjek én is.
Nem állok kötélnek - eleinte. Ám egyik napon feleségem olyan szomorú arcot vág, hogy végiggondolom: esetleg buszbalesetet szenvednek, meghalnak, akkor pedig jól kitolnak velem: ott marad rám a sok intéznivaló. Azt már nem! Rajtam nem lehet kifogni! Inkább velük megyek és meghalok én is: gyűlölöm a hivatal bürokratikus packázásait.
A szóbaforgó-gyorsanforgó utazási iroda dícséretet érdemel. Minden ment, mint a karikacsapás: jól szervezett programok, barátságos szállás és kitűnő ellátás Beregszász közelében levő községben, hűtött autóbusz, utóbbi ezekben a kutyameleg napokban aranyat ért. Az utazást szervező iroda nevét nem írom ide /bár megérdemelné a reklámot!/, de a falusi turizmusba okosan bekapcsolódó Bene községet mindenképpen meg kell említenem. No és szállásadóinkat: Holozsnyai József kedves családját. A Petőfi utca 13-as száma szerencsés számnak bizonyult. Jóska felesége, Kati, szívvel-lélekkel főzött nekünk, fiamat pedig kisebbik lányuk, az óvodás Bianka, igencsak megkedvelte. Én csak második helyre kerültem Bianka szívében, pedig magyar nyelvű mesekönyveim tiszteletpéldányaiból is vittem neki, ajándékba. Hja, gyakran ilyen az író sorsa!
Egy társasutazás során általában nehéz tárgyilagos képet alkotni a tájon élő emberek helyzetéről, a csend vagy a lárma mögötti valóságról. A múlt jelenre vetülő árnyait azonban a mai Kárpátalján is könnyű észrevenni.
A kárpátaljai tájakhoz hasonlóan csodálatosakkal csak gyermekkoromban találkoztam, Svájcban. Ám ezek, szerintem, még szebbek.Az autóbuszból jól látni a Tisza felé igyekvő
sekély vizű, köveket szétterítő folyócskákat. A bükkerdők sötét rengetegével pedig elkezdődik a varázslat.
Első pillantásra Kárpátalja erdők, hegyi folyók, patakok, hagymakupolákkal ezüstös pravoszláv templomok földje. Meg, bármily meglepő is: az almafáké. Az utak mentén mindenütt almafák láthatóak, mélyen bent a hegyek között is, de, így július végén, még mindig csak humorosan kicsi gyümölccsel, legtöbb esetben nem nagyobbal, mint két-három cseresznyeszem együtt. Megnőnek-e? Nem tudom, de nem hiszem, mert a házak előtt eladásra kínált érett-sárgák sem sokkal nagyobbak.
A városkákban itt is, ott is pusztuló ipartelepek, lehangoló panelházak, de a falvakban az utak mentén szorosan egymás mellé épített házacskák elég tágasaknak látszanak, kis, virágdús előkerttel.Számomra a legnagyobb meglepetést az emberek okozták: hétköznap, a legkisebb faluban is, olyan elegánsan felöltözötten sétálnak, mint a fővárosiak nálunk, Budapesten, a Váci utcában. No és a lányok, asszonyok majdnem mind gyönyörűek: nyulánk alkatúak, úgy néznek ki, mintha egy divatlapból léptek volna elő. Az etnikai összetétel arányaiból gondolom, hogy többségük ukrán vagy ruszin lehet. Magyarországon a "szebbik nemből" sokkal több a túlsúlyos, ez valószínűleg, többek között, az eltérő táplálkozással magyarázható.
A koldusok a városkákban nem ritkák, de, én legalábbis úgy láttam, majdnem mind romák. Utóbbiak eszünkbe juttatták a közmondást: "Szemérmes koldusnak üres a tarisznyája." Nos, e koldusok magatartása - finoman szólva - kissé túlzottan távol esett a szemérmességtől.
Mind Ungvár, mind pedig Munkács vára nagyon érdekes. Kétségtelenül utóbbi a daliásabb, de az ungvári várban ott a múzeum, helytörténeti anyaga is jól összeállított, a néprajzi részleg pedig segít megérteni a paraszti élet nehéz munkával telt egykori hétköznapjait, egyúttal azonban a nép alkotókedvéből, tehetségéből eredő "apró csodákat", a népművészeti alkotásokat is bemutatja.
A munkácsi várban megtekinthető az a szovjet hadparancs, amelyik a "málenkíj robot" ravasz lepléül szolgált: azokat a magyarokat és németeket, akik, a parancsnak eleget téve,
jelentkeztek, nem kis háromnapos munkára vitték el, hanem a Szovjetúnió különböző vidékeire, kegyetlen, hosszú ideig tartó kényszermunkára, melynek során többségük elpusztult. Az egyik nagy gyűjtőtábor Szolyván volt, ahol emlékparkot létesítettek a második világháború áldozatainak.
Emlékművekre nagy szükség van, mégis vigyázni kellene, ha az igazság idézése a cél. Bonyolult történelmi események túlzott leegyszerűsítéséből akkor is hazugság lehet, ha a bemutató személy csak tényeket említ. Így van ez a szolyvai emlékművel is, hiszen a német és magyar csapatok nem éppen liliomot árusítani mentek a második világháború során Ukrajnába. Sőt, a kényszermunkára berendelt magyar zsidókat az akkori Magyarország urai nem is tekintették magyaroknak, magyar a magyart is pusztította. Egyik utastársunk megemlíti mint éljeneztek a Horthy-hadsereg kárpátaljai bevonulásakor az ott élő magyarok, németek. Úgy látszik, nem gondol arra: rossz bevonulás az, ahol csak a különböző nemzetiségek egyrésze éljenez. Az ilyesféle diadalmas bevonulást gyakran gyászos kivonulás követi. Bizony, bizony, nem ártana gondolkozni ezen!
A Vereckei-hágó felé menet azonban ismét feléled a "kárpátaljai varázs". Óriási fenyvesek bukkannak fel a meredek hegylejtőkön, minden fenyőfa szinte égigérő. Az erdők között itt is, ott is tündérrétek mosolyognak. Az én világom ez a táj, ilyen jelenik meg álmaimban. Jó volna itt élnem, gondolom, - de, tényleg, jó volna-e? Hát...más dolog írni róla, meg hűtött autóbuszból nézegetni, megint más ott a lejtőn kaszálni a füvet, amikor harminchét celziusz fok van - árnyékban. Jó dolog elképzelni, hogy a téli hónapokban itt az ember, a világtól elzártan, mily pompásan pihenhetne egy kis faházban, a tűz mellett, vagy reggel medvebőr-bundába takaródzva, este pedig húsos tarhonyát eszegethetne, teázgathatna, de azt is számba kell ám venni: itt olykor másfél méteres hótakaró fedi az utakat, havat lapátolni pedig nem sokáig marad élvezet!
A Vereckei-hágóra vezető utat legendásan rossznak mondták, de én - talán a buszvezető vezet ilyen jól? - ezt most nem érzem így. Esküszöm, hogy Budapesten, ráadásul nem is akárhol, hanem a Rózsadombon, ennél rosszabb utakkal is találkoztam!
A Vereckei-hágón, a Honfoglalás tiszteletére, emlékmű építését kezdték meg a magyarok. Nem sok készült el belőle, abbamaradt, csak a talpa van meg kétoldalt, meg közötte nagy, kékesszürke kocka. Felállításakor valami kis incidens is volt itt ukrán nemzeti egyesületekkel.
Az emlékműre állítólag százezer dollárt kapott az egyik magyar szervezet, de csak a pénz egy részét használták fel, és a mai napig tisztázatlan mi lett a maradékkal. Nos, erről az egykori "kárpátaljai magyar botrányról" annakidején nem olvastam, így nem akarok hozzászólni, csupán annyit: ha a dolog igaz, igenis el kell számolni a pénzzel, mivel magyar történelmi emlékművet csak tiszta kezekkel szabad építeni, építtetni! Az emlékmű oldalára felpingált "NEM, NEM, SOHA!", remélem, nem az állítólag gyanús körülmények között eltűnt pénz visszadására vonatkozik. Ha nem arra, akkor sem célszerű ilyesmit odafirkálni, falfirkász hazánkfiai, amint Magyarországon teszitek, kulturálatlanul és büntetlenül!
Az utascsoport - a hagyományokhoz híven - a Vereckei-hágón elénekelte a Himnuszt.
Nos, Kölcsey Ferenc 1823-ban írt szép verse méltán a magyar irodalom egyik büszkesége, csak az a baj, hogy isten - a Költő fohásza ellenére - ezt követően sem hozta meg a magyaroknak a "víg esztendőt". Sőt, egészen mást hozott nekik...No, majd az Európai Unióban...
Az viszont igen szép, hogy II. Rákóczi Ferenc fejedelem szabadságharcának emlékeit méltó módon őrzik Kárpátalján.
"Kárpátaljai utazásunk" aprócska, de maradandó emléke a aknaszlatinai sóbányához való ellátogatás. A bánya külsőleg megdöbbentő látvány: mintha az ipari forradalom idejéből maradt volna fenn ezideig, de ma is termel. Termelni termel, de a 300 méter mély bányába nem engednek le minket, még saját felelősségünkre sem: felvonója olyan rossz állapotban van, hogy bármikor baleset történhet. A magyarok egy csoportja szóváltásba keveredik az üzem vezetőjével, mindenáron le szeretnének menni, akár haláluk árán is, de az üzemvezető hajthatatlan. A maga szempontjából igaza van, sőt, egyet is értek vele, de annyi "fekete humor" azért előjön belőlem: ezek szerint az ott dolgozók, továbbá a légúti betegségük gyógyítására naponta leeresztett és felhozott betegek életét nem félti a bányavezetőség? Így, kívülről, a bánya olyan benyomást kelt "őskori állapotaival", mintha ott a kötelező munka- és egészségvédelmi szabályokat sem tartanák be, de erre vonatkozólag nem tudom mi a helyzet.
Láttuk Rahót, Ökörmezőt, a Fekete- és Fehér-Tisza összefolyását, felmentünk a Tatárhágóra, ahol fiam igen sok fényképet készített. Batu kán, aki Dzsingisz kán unokája volt és az Arany Horda megalapítója, 1241-ben itt pihent meg seregével, mielőtt lerohanta volna Magyarországot. Fiam remek rablópecsenyét /saslikot/ evett itt, a parázson sülő húsdarabokat előzőleg kardra szúrták fel. Másnap meglátogattuk az igen szép, kékesszürke tengerszemet: a Szinevéri-tavat. A társaság néhány tagja, köztük ott voltam én is, visszafelé menet kipróbált egy folyó feletti függőhidat.Számomra ez nem bizonyult jó ötletnek, nem a két elkorhadt deszka miatt, hanem azért, mert a vassodrony kötelékéből tüske szúrt a tenyerembe. Huszt várához is felkapaszkodtunk néhányan. A várromot nagyon benőtte a gaz, szemlátomást igen elhanyagolt. Szerintem igen szép volna, ha a város magyar és nem-magyar nemzetiségi iskolásai, felügyelet mellett, nehogy baleset történjen, megtisztítanák, és Huszt többet törődne vele. Ehhez nagyon fontos dolgot kellene felismerni minden oldalon: a kárpátaljai magyar történelmi emlékek nem csak a magyaroké, hanem minden itt élő nemzetiségé. Az ukrán kormány, legalábbis így hallottam, kezdi felismerni ezt, de jó volna, ha mindenütt felismernék, így Huszt illetékesei is. Nem elég, ha valakinek van kalapja /itt a városka híres kalapgyárára célzok/, azt is fel kell ismernie, hogy minek van alapja...minek pedig nincsen!
Beregszász kedves városka, helytörténeti múzeuma rendkívül érdekes.Sok képet gyűjtöttek össze Fedák Sáriról, az egykor népszerű színésznőről, akinek meztelen testén - az adoma szerint - mulatozó földesurak kártyapartit rendeztek, és a színésznő "fájdalomdíja", mivel kibírta nevetés nélkül, egy szép kastély lett. Nem valószínű, hogy így volt, a múzeumban viszont nemigen láttam olyan emlékeket, magyarázó feliratokat, amelyek hűen ábrázolták volna az egykori "úri világot", amelyről a korabeli, klasszikussá lett, írók is szóltak műveikben.
Ez utóbbi megjegyzésem okát tekintve talán ott, abban a versben "van a kutya eltemetve", amelyik a múzeum "látogatókönyve" mellett került kifüggesztésre. A 2004-es népszavazással foglalkozik, melynek egyik kérdése a határon túli magyarok kettős állampolgárságára vonatkozott. A vers tipikus példája annak miként gondolkozik a félrevezetett határon túli /és határon inneni!/ magyar. Az emlékezetbe idézés miatt írom csak ide, hogy se az IGEN, sem pedig a NEM konkrét tartalma nem volt világos a választók előtt, de, még ha világos is lett volna, szabad-e magyarnak magyarra olyan rosszkívánságokat szórni, mint Katzián Rudolf teszi AHOGYAN SZAVAZTÁL c. versében? "Ahogyan szavaztál, úgy bánjanak veled! / Úgy mondjanak neked IGEN-t, avagy NEM-et!" kezdi versét, majd, többek között, ilyen sorok olvashatóak benne:

"Úgy mentsenek ki a lángból égő házból!
Úgy húzzanak ki a vad, dühöngő árból!
Éhhalál küszöbén úgy kapj majd kenyeret,
Ahogyan szavaztál, úgy bánjanak veled!"

Nos, Katzián Rudolfnak semmiképpen sem kívánok verse miatt hasonló rosszakat, sőt, még egyszerűen rosszat sem, hanem azt a jót, hogy, mielőtt verset ír, gondolkozzon.
A kárpátaljai árak egy ott élő átlagjövedelmű nyugdíjasnak magasak ugyan, de mivel egy grivnyát kb. 40 forintért lehet kapni, ezért számos áru sokkal olcsóbb, forintba átszámolva, mint Magyarországon: ilyenek többek között az üdítő italok, a sör, a csokoládé, a sajtok, a fából készült emléktárgyak, fűzfavesszőből font kosarak. Az árusok egyrésze, főleg a magyar határhoz közel, forintot is elfogad, többségük azonban, különösen a határtól távolabb eső területeken, csak ukrán pénzt.
Jó ötlet volna, szerintem, kétnyelvű magyar-ukrán miniszótár készítése az 50-500 leghasznosabb mondattal, kifejezéssel, melyben az ukrán szavak, mondatok mind leírtan, mind pedig fonetikusan, kiejtés szerint megtalálhatóak volnának. Ezeket az utazási irodák is forgalmazhatnák, de célszerű volna a kárpátaljai városok boltjaiban való árusításuk is.
Kárpátalja, hegyeivel, erdőivel, folyócskáival, napsütött rétjeivel varázslatos föld, amely felett a Szépség Csillaga ragyog.
Jó lenne, ha ez a gyönyörű csillagragyogás segítene felismerni az itt élő népek egymásrautaltságát, azt, hogy ez a föld mindnyájuké. Végig kellene gondolni: mennyi baj, szenvedés forrása lehet az, ha bármelyikük is ki akarja sajátítani magának...