Karácsonyok, rejtélyek, gyermekének,
hóemberei csendnek, kéksötétnek,
mesélő mosoly, betlehemi jászol, -
emlék évek változó csillagától.

Eltűnődöm: bár jött annyi karácsony,
de AZ nem jött... nem jöhet angyalszárnyon,
nélkülünk, amely Békét hoz, merészet,
magyar, román, szlovák, szerb szívnek, észnek, -

s ukránnak és ruszinnak! Megtört tájon
ma Rád gondolok, Gyógyító Karácsony,
s Fenyődre, melyen álmodnak a fények,
értelmes álmot, égőn csillagszépet!

Magyar vagyok, de - lássátok be, szerbek! -
nem én tettem, amit Veletek tettek:
egy Rendszer tette, akkor, - bűzfekélye
addig fertőzött, míg ez lett a vége!

Azidőtájt még kicsi gyermek voltam,
és csodát láttam minden karácsonyban.
Ma már nem látok, - de láthatnánk benne
új eszmével, egymás kezét keresve!

Valljuk csak be, egymásnak, s önmagunknak:
hályogos még a Múltra néző ablak.
Ám látni kell, oda éppúgy, mint vissza:
az a közös Múlt itt sem, ott sem tiszta.

Higgyétek el, hogy hamis minden ének,
amelyben nincsen helye az Egésznek!
Rád gondolok e megtört szívű tájon
eddig sohsem-volt, gyönyörű Karácsony!

Míg annyi lélek itt hazugság foglya,
csak vágyunk boldogpiros Csillagodra!
Bár eljönnél gyógyítani, ítélni,
s tanítanál a Múlttal szembenézi,

Karácsony, Szépség, csillaglelkű Ének!
Bár közelebb kerülne Messzeséged!
Ha gúnnyal mondom is néha: nem várom, -
de mégis várlak dunamenti Álom!