Csetepatés Pista megházasodott, azaz háza már előzőleg is volt, de elvett egy szépséges hölgyet, Édescseresznyés Katalint. A leány háromszáz hold földjét és tejüzemét viszont nem vette el, hanem a leánnyal együtt kapta, annak hozományaként.

Katalin szerette Pistát, Pista is Katalint, volt tejük is, mert százötven tehenük adott eleget, no meg tejbe aprítani valójuk is. Mi volt hát a baj, ha volt bőven vaj?

Bajnak nem mondanám, de azért kellemetlenségnek igen. Az asszonnyá lett leány ugyanis szeretett mellébeszélni. Ez nála nem rosszindulatból fakadt, hanem csak szórakozásból.

Pista megkérdezte feleségét:
- Drágám, elküldte a bolt azt a dupla csövű vadászpuskát, amit megrendeltem?

- Amit együtt néztünk meg a pilipalai piac melletti kirakatban? Szép puska, hasznos! ? válaszolta a feleség.

- Így van! ? bólogatott Pista. Ám azt kérdezem: elhozta-e a küldönc a puskát, ahogy az árus megígérte? Holnap már ezzel szeretnék vadászni!

- Rendes dolog tőled, Pista, hogy nem lopod itthon a napot, hanem vadászni mégy. Jobb ízű a nyúl húsa, ha magad lőtted. Az ilyet én is jobban szeretem, mint azt, amit a városban vesz a szakácsnő! ? szőtte tovább a szót a másik szövőszéken Katalin ifiasszony.

A férj feladta a dolgot, mármint a puska utáni kérdezősködést, és nekiállt átkutatni a lakást. Utóbbit jó érzékkel, ésszel csinálta, mert csak azokat a ládákat, fiókos szekrényeket nyitotta ki, amelyekbe egy dupla csövű puska belefér. Közben gondolkozott is, erősen. Ha gyengén gondolkozott volna, akkor nem jön rá egy másik kérdésre: miért beszél mellé a felesége ebben az ártatlan puskaügyben? Mit akar elsütni, ha nem a puskát?

Rájött a kérdésre, estefelé már a válaszra is. Felesége nem akarja, hogy holnap vadászni menjen! Azt akarja: maradjon otthon, őt babusgassa, csókolgassa. A mézesheteik ugyan elmúltak, de a cukroshónapjaik még nem?

Megörült Pista, mert lelőtt nyúlnál jobb az élő feleség! Otthon maradt.

Lassanként azonban ő is rászokott a mellébeszélésre. Aki a malomban jár, lisztes lesz ? tartja a mondás.

- Elmegyünk a pilipalai díszbálba vasárnap? ? kérdezte egy este Katalin asszony a férjét.

- Csodálatos az a táncforgatag, a múlt évben is az volt! - dicsérte a báli mulatságot Pista.

- No, akkor elmegyünk? ? tudakolta tovább a feleség.

- Aki megy, az nem marad ? rejtélyeskedett Pista. Láttad már Pilipalán azt az új toronyórát?

A feleség feladta a dolgot, de nem a postára. Éles eszével kitalálta: férje nem kívánkozik a bálba, dacára, hogy a múltkor három szépasszonynak is rá léphetett tánc közben a lábára, egy kevésbé szépbe pedig az egyik fordulásnál-perdülésnél véletlenül bele is rúghatott. Így azután bál helyett kirándultak a környéken, ami érdekesebb élményt hozott, köszönet annak a bikának, amelyik a kissé előrement Katalint futásra ösztönözte, és férje karjaiba ijesztette. Utólag kiderült: a bika nem öklelni akart, hanem cukrot szeretett volna, pedig addigi életében még sohasem volt versenyló. Ki szoktathatta rá ilyesmire?

Hozhat a mellébeszélés nagy hasznot?

Erre történetünk igent sejtet. Bökősvitézföldi és könyöklőnkardossi Hepehupay Tivadar gróf ugyanis Pilipalán fellépett ígérgető embernek, vagyis képviselőjelöltnek. Meg is választották, mert harsány hangon, egyenes derékkal, gerincesen ígérgetett. A lehetetlent is megígérte, mert, ha már lúd, legyen kövér. A továbbiakban azonban olykor egyes nagyszájú kisgazdák számon kérték tőle az ígéretek teljesítését. Szerencsére a gróf fülébe jutott Csetepatésné, született Édescseresznyés Katalin mellébeszélő tehetsége, és megkérte az asszonykát: írja meg az ő mellébeszélő beszédeit. No, az nem volt olcsó, de a grófnak nem háromszáz hold földje volt, hanem háromezer, így volt miből fizetnie.

Minden jó, ha a vége jó? Hát nem egészen, mert igazán az a jó, aminek a kezdete, közepe és a vége egyaránt jó. Akár történetünkben, Csetepatés Pistáéknál. Ám nem minden jó vég jó mindenkinek? Ez utóbbi bölcs mondást viszont jó, ha feljegyzitek magatoknak a kéményetekbe, korommal!