Fekszem mozdulatlanul, bénán,
gombolyaggá gyűrt tagokkal,
a koszlott, régi pokrócon
� mit szőnyegként használsz �
az íróasztalod alatt;
láthatatlan pormacskaként
osztozom mindennapjaidban.

Magamba szívom
kidobott gondolataid,
elvetett ötleteid,
elcsépelt frázisaid,
és a papucsodra ragadt
vöröshagyma-héjat.

Tudtodon kívül növekszem.
Akaratod ellenére létezem.
A lábszáradhoz dörgölőzök.

Nem akarlak bántani,
csak kapaszkodom.

Apró macska-körmeimmel
a húsodba vájok,
belédharapok,
és már nem is félek.

Te se félj tőlem�