A bölcselő olyan ember, aki folyton-folyvást gondolkodik, mindenféléről: kisvilágról, nagyvilágról, szálló madárról, megreccsenő ágról, szárazföldek szárazságáról, tengerek nedvességéről, ezt-azt tevő vagy meg nem tevő emberekről. Ilyen legényember volt Kerekenkikutató Károly, jóval odébb a tejfölösszájúságtól, de még igen messze a hátgörbítő öregedéstől. Könyvét, amelyik "VAN-E IDŐ?" címmel jelent meg a könyvesboltok kirakatában, igen sokan megbámulták. Egy bácsika rápillantott a címlapra, és így morfondírozott magában:
- Van-e idő arra, hogy megigyak egy korsó sört a "Kettős gyönyörűség" kocsmában, ha már feljöttem a városba? A feleségem valószínűleg sokáig fog a boltokban új kalapot keresgélni, így biztosan van!

Igaza volt a bácsinak?

Igaza volt, mivel megitta a korsó sört, és felesége még mindig nem tűnt fel a szűk kocsmai láthatáron. Ezt követően a bácsi megivott még néhány korsóval, mámoros állapotában jól érezte magát, de már csak mutogatni tudott, beszélni nem. A mutogatás félreértéshez vezetett, mert jószívű emberek nem a sarki cukrászda előtt tették le, hanem feltették egy szekérre, amelyiknek a gazdája a bácsi feltételét nem vette észre, így került Öregszőlősre, ahol addig még sohasem járt. Később sem járt jól, amikor felesége végül megtalálta ott, és ezt-azt félreértette.

A kirakatban levő könyv címlapja kicsit később másik tűnődést is okozott. Kiveszem Tóni, aki olykor rendes ember volt, de elég ritkán volt az, elégedetlen volt önmagával, mivel aznap csak két embert tudott észrevétlen jószívűséggel tömött pénztárcájától megszabadítani. A "Van-e idő?" kérdésre így válaszolt önmagának:
- Még áll a vásár a piactéren, van idő további jószívűségre, hiszen közismert a mondás: "A pénz nem boldogít." Még valakit meg tudok talán szabadítani a pénztárcájától, hiszen, ha a pénze nem boldogítja, akkor minek neki a pénz. Erre van még idő!

Igaza volt Kiveszem Tóninak?

Igaza volt, meg is szabadított egy embert a pénztárcájától, de némi baj történt, mivel az ember észrevette a szabadítást, további bajként ez az ember elkapta Tóni gatyáját, fő bajként visszavette tőle nemcsak a saját, de a két másik tömött pénztárcát is, ráadás bajnak pedig elverte őt.

Nagybetűs könyvcímlap címe nagy tettekre is sarkallhat, még ha nem is a sarkon van a könyvesbolt kirakata. Akácvirágos Mátyás rápillantott és feltette magának a költői kérdést:
- Van-e még idő, hogy felszaladjak Méz Mancikához, ahhoz a leánygyönyörűséghez, bevalljam szerelmem, megkérjem a kezét? A múltkor az a kutyafüles Árpád is nagy szemeket meresztett rá... A végén még megelőz a leánykérésben! Ha sietek, akkor még van rá idő!

Igaza volt Akácvirágos Mátyásnak?

Igaza volt, felrohant Mancikához, megkérte a kezét. Az már más kérdés, hogy Mancika nem adta neki oda sem a kezét, sem más testrészét, mert a leány Kuglófos Mártont szerette, a mafla szakácsot, aki ezt a szerelmet nem akarta észrevenni, de a leánynak volt ideje rá, hogy szerelmét Mártonnal észrevétesse, és magát Mártonnal elvetesse. Különben titokban Márton is szerette Mancikát, így jól sült ki, ami kisült, a dolog és a lakodalom ügye elrendeződött.

Kerekenkikutató Károly ez idő alatt a napfényes tengerparton heverészett, az árnyékban. Most is gondolkozott, hiszen azért volt bölcselő. Arra gondolt, hogy milyen nagy tudós is ő! Az Akadémia sem akadékoskodott az ő tagságánál sokat, csak az az Árnyékköntösű Aurél akart szervezkedni ellene, de a Sors akaratából még a szervezkedés előtt szerveit megkárosította az Idő, és 96 éves korában díszes temetést kapott, feleslegesen szép beszédekkel. Kerekenkikutató Károly viszont székfoglaló előadást tarthatott "Van-e idő?" címmel, amelyben bebizonyította: idő nincsen, mert azt csak az emberek találták ki, nem létezik. Arra is gondolt: "VAN-E IDŐ?" című könyvét sokan olvassák, felvilágosulnak arról, hogy idő nincsen.

Igaza volt Kerekenkikutató Károly bölcselőnek?

Részben. Könyvét nem olvasták ugyan sokan, de ez még nem lett volna baj, ám kevesen sem olvasták. A kirakatban levő könyv címét viszont sokan olvasták, kit erre mozgósított, kit arra. Egy főpolitikus-tábornok, Hörgőnordítay Béla például feltette magának a kérdést:
- Van-e idő arra, hogy elindítsak egy háborút?

Igaza volt Hörgőnordítay Bélának, amikor úgy vélte. hogy igen?

Igaza volt. A háborút sikerült elindítania, más kérdés, hogy az országot a szakadék előtt megállítania nem. Nem minden háború hoz derűt, ez már sokszor kiderült, bár hiába.

Kerekenkikutató Károly kedvenc heverésző helyén gondolkodás közben a tengert is nézegette, meg a partját is, a kikötött bárkát is, meg a hálóval munkálkodó halászt is, mert igen sok mindenre volt tekintettel.

A halászt felvilágosította arról, hogy idő tulajdonképpen nincsen, mert azt az emberek találták ki, tehát nem létező valóság, hanem kitaláció. Az a tudatlan ember vitába akart szállni Károllyal, pedig nem is volt az Akadémia tagja, csak egy halászati kisvállalkozó. Arra hivatkozott, hogy a táj részekre osztja magát hegyekkel, erdőkkel, fákkal, és más kellékekkel, a folyó is a partján levő ugyanezekkel, így mindenki megtudhatja előbb-utóbb, hogy hol van, vagy hol nincsen. Az Idő - mondta a halfogó ember - egy végtelen nagy láthatatlan folyam, de az embereknek azt is fel kell osztaniuk, hogy tudják mikor vannak ott, ahol vannak, valamint mikor lesznek ott, ahol talán sohasem lesznek, de remélik.

A bölcselő nagyon tapintatosan célzott csak a halász tengermélynél százszor mélyebb tudatlanságára, amit e halfogó ember tévesen tudásnak vél. Még meg is ajándékozta könyvével, ami a "VAN-E IDŐ?" címet viselte.

A halász később beleolvasott a könyvbe. Ebből rájött, hogy, tényleg: milyen tudatlan is ő! Minden nyakatekert mondat értelmét már a nyakánál, tekergése előtt, elvesztette. Tudatlan halászként halászott tovább, de azért nem fogott kevesebb halat, mint azelőtt.

(2010)