Sejtés már csupán a sok volt barát,

mint út porában múló lábnyomok,

mint emlék morzsák egy lakoma után,

szerte hulltak, arcok, kézfogások...

Magamban a voltnincsről álmodok.



Nincs már hangos okoskodás

nincs harag, sem öröm,

nincs megbánás, vagy panasz...

Jó volt hozzám a sors

és feledni jó a bajt,

a fájó bántást a vesztett álmokat,

a sok-sok reményt ami jött és elmúlt,

mint nyári zápor

tisztuló kék ég alatt.



Klárikával ketten, idegen partokon

hajótöröttek, elfeledve,

de veszve nem,

holdtöltét várva, hogy múljon az idő,

emlékek között a jót keresve

idézzük újra, néha ki se mondva

ami volt, vagy lehetett.



Újra zöldül a kert...

százszinű virág virít,

nyolc tuja nyúlik a magasba

ahol csak a semmi volt...

Ma reggel zajos

madársereg cseveg s a

a nyárfa levél köntösét libbentve

a nyugati szél ünnepi zsoltárt dudolt.



Hetvenöt év...

Csupán egy villanás a végtelenben,

de fárasztó, hosszú volt az út

és az elfutó tájak már

lassan összefolynak.



Ennyi az élet..?

Majd jön az ősz,

lehull a virág, a sok levél,

marad a csupaszság...

Aztán jön a tél...



...de addig,

kertem hűs ölén

emlék-füzérem morzsolom.