Töpörtyű János, nem volt éppen töpörtyűnyi, hanem szép szál, vállas legény. No és az ?Ide be ne térj!? vendéglőben pincér. Utóbbiba, fura neve ellenére, sokan betértek, aminek három oka is volt. A legnyomósabb ok: messze volt minden más hely, ahol harapni lehetett valami ennivalófélét. Emellett az a néhány étel, amit ott készítettek, igazán remek volt. Kissé az is hozzájárult népszerűségéhez, hogy valamikor, még poétapalánta korában, itt evett lángost a később híressé vált Dalosföldi Tivadar, és itt körmölte-karcolta a falra ?IDE NE TÉRJ BE!? című versét:

Ide ne térj be! Lángosuk
túl foghagymás, barátom!
Boruk régi, és oly szeszes!
Elmehetsz négykézlábon!
Haluk sülten is úgy szeret
úszni benned, a borban!
Kerüld el e rémes helyet,
s hirdesd: ÉN tanácsoltam!

A költő e verset komoly figyelmeztetésnek szánta. Nem gondolta, jövőbe látón: majd csak nevetnek rajta, meg azon is, aki írta. Az emberek jöttek, ették a lángost, itták a bort, elégedettek voltak még a fácánsülttel is, meg a szalonnával tűzdelt szalonkával.

A pompás ételeket szép leány főzte-sütötte: Rozika. Szüleié volt a vendéglő. János, a pincér, viszont árva gyerek volt. Rozikát apja-anyja módos gazdához szerette volna feleségül adni, de a leány csak Jánosra meresztett nagy szemeket.

Napközben sok volt a munka, így Rozika szem meresztgetésére kevés idő jutott, de estefelé János leült újságot olvasni. Ilyenkor Rozika is leült János mellé, és kézbe vett egy újságot. Ha te így, én is úgy! - jegyezte meg sokatmondóan Jánosnak, de az vállat volt, és tovább olvasott.

Egy napon azonban, miért, miért nem, a vendéglős összeveszett Jánossal, és közölte vele: fel is út, le is út! János még aznap összecsomagolt, hogy elinduljon világgá.

Mérges lett Rozika, hogy János ott akarja őt hagyni. Ő is összecsomagolt.
- Ha te így, én is úgy! - mondta Jánosnak.

János igyekezett meggyőzni Rozikát, hogy a leány esete más: nem árva, nem szegény, nem is rúgták ki a vendéglőből, mint őt a leány apja.

A leány azonban nem hallgatott rá, hanem elindult János után. Mit tehetett a legény? Nem tilos másnak ugyanazon az úton járnia. Alkonyattájban elérkeztek egy erdő széléhez. Így szólt János:
- Én felmászok arra a magas fára, éjszakára, mert oda nem jöhetnek utánam a vadállatok. Te meg, Rozi, térj észre, menj vissza apádhoz-anyádhoz, még hazaérhetsz!

- Ha te így, én is úgy! - makacskodott Rozi. Ő is felmászott a fára, János után.
Beesteledett. Egyszer csak megszólalt a leány.
- Úgy látom, hogy egy fura alakú farkas van a fa alatt!

János is lenézett, megtekintette az állatot, de nem tudta eldönteni: kutya-e vagy farkas? Ám okosan úgy vélte: ha üvölteni kezd, akkor farkas, ha ugatni, akkor kutya.

Rozi rájött, hogy nagyon fél a farkastól, ijedtében Jánoshoz simult. Utóbbi miatt majdnem leestek a fáról, már az ág is megreccsent. Lent az állat se nem üvöltött, se nem ugatott, csak leheveredett a fa alá.

Reggelre kiderült: agárkutya, barátságos állat. Elnevezték Burkusnak, igen értelmes kutya volt, rögtön hallgatott kapott nevére. Rozika megjegyezte:
- Ez a kutya éppen úgy néz ki, mint a kakaskerékvári gróf kutyája, de mégsem lehet az, mert azt a gróf bolondosan Dánielnek hívja.

A kutya a Dániel szóra izgatottan kapta fel a fejét, de amikor János Burkusnak nevezte, és adott neki egy kis kolbászt, végül mégis belenyugodott abba, hogy a Burkus szebb név. A kolbászdarabkát hamarosan meghálálta, mert fogott egy nyulat. Megsütötték, megették, hármasban.

Vándoroltak tovább. Egyszer csak szembejött velük egy csizmás, bőrköpenyes, puskás úr. Meglátta az úr az agárkutyát, örömében felkiáltott:
- Hát megtalálták Dánielt? Én a gróf intézője vagyok. Jöjjenek velem! A gróf úrral madarat lehet majd fogatni boldogságában. Elcsatangolt a kutyus, mert igen kíváncsi természetű? A gróf úr akkora nagy pénzt ajánlott fel a becsületes megtalálónak, hogy az valóságos vagyon. Fele a maguké lesz, fele meg az enyém, mert ha én nem jövök szembe magukkal, akkor erről mit sem tudnak, és néma marad a szerencséjük. Jó lesz-e így?

- Én így beleegyezem - mondta János.
- Ha te így, én is úgy! - tette hozzá Rozál.

A gróf magán kívül volt az örömtől a kutya láttán, de azután visszatért önmagához, belenyúlt a pénztárcájába, és abból kivette a sok bankót, átadta Jánosnak, számolatlanul. Később a felét átadták a gróf intézőjének, aki örömében felfogadta Jánost kertésznek. Rozika azonban méltatlankodott:
- Ha ő így, én is úgy! Én is kertész akarok lenni!

Az intéző elmosolyodott:
- Maga azután kardos leány, hallja-e! Két kertész nekünk nem kell, mert, ahogy mondani szokták, két dudás nem fér meg egy csárdában, de felveszem e legény mellé kisegítőnek.

Rozika őrömében megcsókolta Jánost, amiben még nincsen semmi különös, de abban már némileg igen, hogy aznap még ötször-hatszor megcsókolta. János kezdett ráébredni arra, hogy Rozika szíve nem lehet közömbös iránta.

Mindeddig viszont miként alakultak a dolgok az ?Ide be ne térj!? vendéglőben? Rozika anyja esténként sírt, mint a záporeső, napközben pedig holtra dolgozta magát a konyhában. Úgy vélte, hogy leánya beleszeretett Jánosba. Ezt jól vélte. Arra gondolt: talán leánya már a folyóba ölte magát bánatában, amiért János elment tőlük. Ezt rosszul gondolta.
Rozika apja pedig nagyon megbánta, hogy összeveszett Jánossal, és elbocsátotta. Furdalta a lelkiismeret, és igen aggódott a leányáért.

Végül megtudták valakitől, hogy János a grófnál kertészkedik, és ott dolgozik Rozika is. Rögtön befogták a lovakat, indultak értük. Rozika anyja már a kapuban azt kiáltotta, hogy beleegyeznek leányuk házasságába Jánossal. Ezt a leány apja is megerősítette, és bocsánatot kért Jánostól a heveskedéséért.

Rozika örömében megcsókolta szüleit, majd pedig Jánost is, és kijelentette:
János felesége lesz, vagy senkié!

A senki nem jelentkezett leánykérőnek, János viszont közölte:
- Ha te így, én is úgy! Jöhet a lakodalom.

Jött is. A lakodalomra a grófot, annak intézőjét, de még a Dániel nevű agárkutyát is meghívták. Nem bánták meg, mert attól fogva a gróf vendégei gyakran az ?Ide ne térj be!? lakomahely vendégei is voltak.