Feltöltve: 2011-10-01 17:09:26
Megtekintve: 6011
Századok
Ezer év csupán maroknyi idő,
de ki tudja hányat eltemető!
Ki hazájáért tett: mi sorsa volt?
Míg élt, a baj szívében kóborolt.
Tatár, török, bár dúlt, - nem volt magyar,
de hány magyartól jött magyarra baj!
Egymást kaszálták kapzsi magyarok.
Lobbant a láng, az üszök hallgatott,
s pusztult a köznép, ömlött annyi vér, -
egy holt tenger holdas partjáig ér!
Rémvidékeken, lázálmokon át
a Jogtalanság hajszolta lovát.
Mohács Mohács volt, s a viszály - viszály.
Aljas gazdagot dicsérgetni kár,
akkor is, ha utódja itt vagy ott
csengő dollárt kérő kalapba dob.
Martinovics jelleme bármilyen
volt is, Eszméje mégis szívemen.
Bár feje hullt, a múltban valahol
piros rózsa halkan most is dalol.
Semmelweisre károgott gúnya-had.
Beleőrült. Meghalt. A hódolat
sokára jött csak, kényszer-hozta kegy
során az ?Anyák Megmentője? lett,
majd torkok bőgtek ?kutya Szerbiát?
/nem ismerős az elbutult világ?/.
Hány életbe került, bölcs magyarok,
az, hogy látókat vezettek vakok?
Később meg ámult csúnya bősz apó
/bár szívbajos nem volt a Gestapo/,
s fejet csóvált: ?Mily ország ez, ahol
a feljelentők ily hada honol?!?
Volt néhány percnyi igazi haza:
bízó szélben Rákóczi zászlaja,
verssor-idő, míg a Költő szavalt,
s a nép harsogta a Nemzeti dalt,
vörös-magyar zászló, - futott a cseh,
hátrált az öntelt román hadsereg...
E perceket most hazugság nyeli,
s lakáj-történész tolla szennyezi.
Díszmagyarba sohasem öltözöm,
magyar létemre ehhez nincs közöm,
és nem szépítem, hogy sokféle nép
vér-elegye bennem a büszkeség.
Egyik ősöm, egy kisnemes leány,
ideszökött a szerelem jogán
Morvaországból. Szép és morva volt.
Szívet gyötrő, keserves sorsa volt.
A horvát Mária is rokonom.
Ő az igazat szerette nagyon.
Szép nem volt, ámde nevét őrzi tett,
mert kétfejű sast karddal etetett.
Később dicsérte hízelgő világ,
mint operett díszlet-főhadnagyát,
de éltében mit is kapott? Talán
egy morzsát sem magyar hon asztalán.
Más őseim, munkás-demokraták,
nyomtatták könyvek, újságok sorát,
és tisztelték a tiszta-lelkű szót
/nem mint mai rózsaszín árulók!/.
Meddig élek még, persze, nem tudom,
de azt igen: ez már az alkonyom.
Bár láthatnék még igazi hazát,
öklöt, mely csalók gőg-arcába vág!
Bár jönne Eszme, Szó, mely szót emel:
a hazugságot abbahagyni kell,
s kő ne szálljon álszent jog ürügyén
arra, aki igazmondó szegény!
Ám egyelőre másként szól a dal:
magyart rabol ki rút kezű magyar,
s magyart rabol ki lófejű tatár,
s a zászlaján kincséhes csillagár.
Új ezredév, s lesz igazi haza?
Elmarad a komoly jós jóslata,
mert ezer év csak maroknyi idő,
de, tudja jól, tengernyi temető.
A fejfáktól nehezen látni meg
a hazug mélyre rejtett lényeget:
mily kezek hoznak bánatot, nagyot,
s döntenek ránk új, s új évszázadot.
de ki tudja hányat eltemető!
Ki hazájáért tett: mi sorsa volt?
Míg élt, a baj szívében kóborolt.
Tatár, török, bár dúlt, - nem volt magyar,
de hány magyartól jött magyarra baj!
Egymást kaszálták kapzsi magyarok.
Lobbant a láng, az üszök hallgatott,
s pusztult a köznép, ömlött annyi vér, -
egy holt tenger holdas partjáig ér!
Rémvidékeken, lázálmokon át
a Jogtalanság hajszolta lovát.
Mohács Mohács volt, s a viszály - viszály.
Aljas gazdagot dicsérgetni kár,
akkor is, ha utódja itt vagy ott
csengő dollárt kérő kalapba dob.
Martinovics jelleme bármilyen
volt is, Eszméje mégis szívemen.
Bár feje hullt, a múltban valahol
piros rózsa halkan most is dalol.
Semmelweisre károgott gúnya-had.
Beleőrült. Meghalt. A hódolat
sokára jött csak, kényszer-hozta kegy
során az ?Anyák Megmentője? lett,
majd torkok bőgtek ?kutya Szerbiát?
/nem ismerős az elbutult világ?/.
Hány életbe került, bölcs magyarok,
az, hogy látókat vezettek vakok?
Később meg ámult csúnya bősz apó
/bár szívbajos nem volt a Gestapo/,
s fejet csóvált: ?Mily ország ez, ahol
a feljelentők ily hada honol?!?
Volt néhány percnyi igazi haza:
bízó szélben Rákóczi zászlaja,
verssor-idő, míg a Költő szavalt,
s a nép harsogta a Nemzeti dalt,
vörös-magyar zászló, - futott a cseh,
hátrált az öntelt román hadsereg...
E perceket most hazugság nyeli,
s lakáj-történész tolla szennyezi.
Díszmagyarba sohasem öltözöm,
magyar létemre ehhez nincs közöm,
és nem szépítem, hogy sokféle nép
vér-elegye bennem a büszkeség.
Egyik ősöm, egy kisnemes leány,
ideszökött a szerelem jogán
Morvaországból. Szép és morva volt.
Szívet gyötrő, keserves sorsa volt.
A horvát Mária is rokonom.
Ő az igazat szerette nagyon.
Szép nem volt, ámde nevét őrzi tett,
mert kétfejű sast karddal etetett.
Később dicsérte hízelgő világ,
mint operett díszlet-főhadnagyát,
de éltében mit is kapott? Talán
egy morzsát sem magyar hon asztalán.
Más őseim, munkás-demokraták,
nyomtatták könyvek, újságok sorát,
és tisztelték a tiszta-lelkű szót
/nem mint mai rózsaszín árulók!/.
Meddig élek még, persze, nem tudom,
de azt igen: ez már az alkonyom.
Bár láthatnék még igazi hazát,
öklöt, mely csalók gőg-arcába vág!
Bár jönne Eszme, Szó, mely szót emel:
a hazugságot abbahagyni kell,
s kő ne szálljon álszent jog ürügyén
arra, aki igazmondó szegény!
Ám egyelőre másként szól a dal:
magyart rabol ki rút kezű magyar,
s magyart rabol ki lófejű tatár,
s a zászlaján kincséhes csillagár.
Új ezredév, s lesz igazi haza?
Elmarad a komoly jós jóslata,
mert ezer év csak maroknyi idő,
de, tudja jól, tengernyi temető.
A fejfáktól nehezen látni meg
a hazug mélyre rejtett lényeget:
mily kezek hoznak bánatot, nagyot,
s döntenek ránk új, s új évszázadot.
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!