A Nyár közel jött. Közel volt a felhő.
Kék tűz lobbant át lángfehér habon.
Erdő játszott megszokott összevisszát.
Ág-élet csüngött tört-hallgatagon.

Nincsből a Nincsbe mentünk és a fáknak
fényfohászából zöld hullt és sötét.
Elragyogott egy menekülő könnycsepp, -
megértette a mulandó mesét,

s én voltam én, habár sohase voltam,
s mindig tudtam: lenni sem akarok,
csak nézni mint sodródnak légi létben,
pitypangcsend-buborékban csillagok.

A Nyár közel jött. Vele jött a Szépség,
e szintén-nincs, e furcsa félelem:
bánatot hoz virág örömszínében.
Vesztes győzelem színt vágyó szíven!

Így van, igaz. Ám mégis kell a Szépség,
a Nyár, Közelség? Kellene, talán, -
de másik Nyár, másmilyen szív-közelség:
egy Haza, amely Hazád, - és hazám.

Bronz bogár szállt tündér sugárhajára.
Nagy szemekből boldogság bánatát
hozta a Nyár, Dal, Csók, halott, tünékeny
Éden-Pokollal játszó Nincs-világ.

A Nyár közel jött, s becsapott a tündér:
Nincsben megyünk, és nem érünk haza.
Tört ág-életek. Utak elveszőben.
A hajnalban ott alkony-önmaga.

Piros égszélen alkony átaranylott:
jelző idő. Lett zöldből fekete.
A Nincs új Nincset, Szépséget teremtett.
Mosolygott jóság és gonosz mese.