Simogató csend, érzékeiddel öleled át a csillagok fáradt fényeit,
keresztül zúgod a végtelen tér egymásra omló éveit.
Üres vagy! De mégis mily törékeny és gazdag,
hol feszültségeket oldasz, hol kínokat adsz csak.


Vétkeink búvóhelyei, öncsalásaink ékkövei.
Némaságból gyúrt álarcod elhomályosult szemei.
Tiszta vagy! De benned él a végletek megannyi hordaléka,
átkot szórva a borúsan tévelygő bezárult mindennapokra.


Tündöklő harmóniád monoton imáit megcsonkítja a háborgó élet,
mely elborult elmék zűrzavaraként, hitetlenül is csak belőled éled.
Könnyű vagy! De súlytalanságod csatlósa a lelki tehernek,
magányod üszkös orgonasípjai, nyomasztó dallamot lehelnek.


A teremtés előtti bölcsességnek, rejtett titkoknak vagy jászola,
fiatalságnak, öregségnek, isteni létnek az otthona.
Józan vagy! De létezésed a mámoros öröklét átjáró háza,
tehetetlenséged kiterjedése, mindannyiunknak zsákutcája.