A virradat az éj adósa,
Fényei szikrák a tó tükrétől.
S a hullámok a partot mosva,
Fehér habjait szétszóródva,
S elővonva a kék mélységből
Fodros csipkék, vízből fonva.

A napkorong magányos, néma Isten.
Melege jóleső gondoskodás.
A szél ruhátlan angyal bilincsben,
Körbezúgva, üdvözülten,
Mindent elérő vad szárnyalás,
De hatalmának tartalma nincsen.

A hold a rejtélyes, sápadt csöndben
Az éjszaka bágyadt és mostoha őre.
A csillagok gyöngyök a rengetegben,
Birtoklásuk elérhetetlen
- Emberi álomként vággyá nőve -
De cselekvésünk tehetetlen.

A felhők önkéntes zsoldosok hada,
Árnyuk és záporuk békés fegyver.
A villám megvadult fény katona,
Hirtelen haragú elektróda,
S nagyfeszültségű cikázó jel.
Viharok szíve az ő otthona.

A köd gőgös éjjeli szellemként
Bosszantva kísértő, lidérces valóság.
Egymást követő négy erős jellemként
Harcoló évszakok, küzdelmük: ellentét!
Örökös gyötrődés az elszánt gyarlóság,
S veszteség hűsíti győzelmük szent hevét.

Fájdalmat árasztó könnycsepp a harmat,
Mely dérré dermed a föld sóhajától.
A lávaostor a felszínre csaphat,
Elfojtott sorsa intő jelt adhat
Fiatalsága mivoltáról,
De a szótlan izzástól magába roskad.