DIÓ

A játszótéri homokozó oldalából egy odatévedt diószemből évek múltán kis fa lett, még serdülőkorú, de már terem. Megyek hazafelé a lépcsőkön. Tőlem pár méterre varjú áll, csőrében dióval.
Nem fél tőlem túlságosan, de azért zavarba jön, kiejti csőréből a diót, és kissé odébbmegy. Távolodom, de látom: várja, hogy elmenjek, vissza akar térni a leejtett diószemhez, melyet talán már keresgélnie is kell majd a száraz levelek között.
Én meg arra vagyok kíváncsi: tényleg visszamegy-e? Szeretném, ha visszamenne, megtalálná a diót, csemegéjét. Mélyebbre rejtetten érzem: azt szeretném, ha értelmesnek bizonyulna, boldogulna.
Kíván-e ő is nekem valami hasonlót, ha nem is kiformált, emberi gondolattal? Ezt nem várhatom el tőle, de azért nem sietek elhamarkodni a választ. Lehet, hogy kívánt, a maga ösztönös, meg nem fogalmazott gondolatérzésével.

AUTÓBUSZ

Ülnek az emberek az autóbuszban, ezúttal még üres hely is van. Egyesek közel vannak a leszállást jelző gombhoz, le is kell szállniuk. A gombnyomás utóbbiaknak nem kerülne különösebb erőfeszítésébe /kivéve, persze, ha nem nagybetegek, holtfáradtak, vagy nincsenek tele csomagokkal/.
A legtöbb buszutas azonban erre a csekély fáradozásra sem hajlamos. Arra vár inkább: talán lesz másik leszálló is, az majd megnyomja a gombot helyette is.
Mindennapjaink apró, kényelmes-közönyössége ez, egyetlen tükörpillanatban. Látszólag apróság, de, ha utánagondolunk, korántsem az!

MIKULÁS

Kisgyermekként hamar megsejtettem: valamelyik szülő vagy nagyszülő öltözik be Mikulásnak. A szerepet eljátszónál ugyanis maradt egy-egy felismerhető, árulkodó jel: hangja nem volt eléggé átváltoztatott, vagy cipőjét felejtette el átcserélni mikuláslábbelire.
A sejtés mellett, mögött azonban megmaradt a vágy arra, hogy az "igazi" Mikulás is létezzen. Így élt együtt hit és hitetlenség.
Szülők, nagyszülők fél-naivitásom megmosolyogták azokban a gyermekkori tükörpillanatokban, de később már láttam: mennyi mindenben hit és hitetlenség van együtt a �felnőtt� tükörpillanatokban is!

HAJLÉKTALAN

Fővárosi metróállomás aluljárója, benne telefonfülkék. Utóbbiakat már nem nagyon használják, még az öreg nénikék is legtöbbször mobiltelefonoznak. Az egyik telefonfülke egy hajlékkal nem, de mesebeli szakállal és kíváncsi tekintettel rendelkező bácsika "lakása".Fekszik a bácsi a matracon, jól betakartan, és érdeklődéssel olvas egy újságot.
Minden arrajáró tükörpillanata ez a kép, de igazi értelmét nem akarják felfogni az illetékesek, lehet, persze, hogy nem is járnak ide soha, bár, megjegyzem, hasonló telefonfülke tulajdonossal más aluljárókban is találkozni lehet, nem ritkaság.
Egyre hidegebb idő várható, hiszen tél van. Nem kellene utánanézni annak, hogy miért nem megy a bácsi valamelyik hajléktalan szállóba? Utóbbiak üzemeltetésében, körülményeiben van a hiba? Esetleg nem is fizikai, de lelki környezetükben?
Kinek "kifizetődő" az ilyen /és hasonló/ látvány? Igazi "megtakarítás"-e az, ha a társadalom nem törődik /vagy csak képmutatóan, alkalmilag szeretet színlelőn/ a legelesettebbekkel?
Sokan gondolják, tudom, hogy a nemtörődés, vagy látszat-törődés, kifizetődő az államnak, a társadalomnak, illetve ez a fentebb említett baj nem orvosolható.
Én másképpen gondolom: ha sok nyugat-európai városban is találkozni lehet hasonló tükörpillanatokkal, az sem adhat felmentést rájuk. Egy magyar közmondás jut eszembe: "Nem akarásnak nyögés a vége."
Most a hajléktalan bácsika és sorstársai nyögnek, - de még nincs itt a vége! Nem kellene most tenni valamit, érdemben, azért, hogy az a vég ne is legyen itt, sohasem? Nem kellene jóra okolnunk a nagyvilág rossz példáiból?

PLAKÁTEMBEREK

Mindegy is, hogy melyik párt nevében hamisvigyorognak vagy piárkomolykodnak a nem fillérekbe került óriásplakátokon, mindenképpen ellenszenvesek számomra ezek a "plakátemberek". Népszerűsködésük infantilis, valószínűleg minden jobb érzésű választópolgár számára az, ha nem kis számmal vannak is olyanok, akik könnyen manipulálhatóak valamilyen irányban.
Ugyan mennyi időnek kellene eltelnie ahhoz, hogy az ilyen plakátemberek viselkedésükben, tetteikben emberekké váljanak? - gondolom a tükörpillanatban, mielőtt sietősen továbbmegyek. Legyintek. Utóbbit, sajnos, nem fogjuk megérni, - se én, se ők!