Nincs furcsább tárgy , mint ez a hosszú-hosszú ,
sokszínű csik , amely , mikor lecsap ,
fel-felvillan aranyfogsor-ígéret ,
selyemgyönyörrel befont pillanat
kéje kacsint kéken , bűvös-pazarlón
test árasztja csábitó melegét ,
de más helyen , az árnyaktól sötétlő
korbácstest-részen hold jajong zenét ,
fehéren izzót , s meggörnyed a lélek ,
s ha meggörnyed - halálig úgy marad ,
s lecsap a korbács , feljajong a lélek
futó , kínszikrás csillagok alatt ,
lecsap a korbács , felsikolt a lélek ,
roncsolt erekből szivárog a vér ,
majd ömlik , ömlik , mindig , mindig , mindig ,
fehér holdtesten már a vér zenél ,
testvérek vére , meglendül a korbács ,
sújt és nevet: az ember birka csak ,
mohón legeljen mérgezett füvekből ,
s csapja be látszat-selymes pillanat!
Nevet a korbács: ostoba az ember ,
oly ostoba , hogy - minek a Pokol?
Pokol a Föld is. Sújt hatalom-korbács ,
hazugság-korbács. Itt. Ott. Valahol
mindig lesújt. Ó , tanul-e a birka?!
Sátánkézben korbácsgúny felnevet:
- Tüzes aklunkban mennyi , mennyi birka!
Rossz pásztorok a gőgös istenek…