Talán írhatnék valamit e nyárról,
a dombról, melynek sebzett kőből ajka,
s a bokrokról, melyeken a levélkét
a fény, - vagy könnycsepp, - csenddé csillogtatja,

és írhatnék bogárkák tévköréről,
közel-távolról, hol meglapult házak
elmosódnak, gondolnád: együtt vannak,
de marad mind magányos önmagának,

és írhatnék az elfutó mezőről,
amelyen szemet fáraszt szétszórt részlet:
a fűnyájakról, bólogató bábról,
s a szélről is, mint kever szín-meséket,

vagy írhatnék aranypont-darazsakról,
- mázas hitre nyalakodni mint szállnak! -
s arról: mit kondít meg konok harangszó
álvirágosan hegy-völgyes vasárnap?

Talán írhatnék kék lég-templomokról,
ámításról, kérdőn: templomok voltak?
Kinek? Netán a térdre hulló mának,
amelyben ott egy térdre hulló holnap?

Poklot ragyog hazug ígéret-szőlő,
tőkén épp úgy, mint címeres palackban,
s anyaföldtől, ha koponyákba töltött, -
élhet e táj múltjánál okosabban?

Tán megírhatnám, gőgösen-szerényen,
mért nincs gyógyító, erőt adó álom?
..de értenék a bamba ámulástól:
mi is kiált, - ha a tájat kiáltom?

A vers - titkon ? elzokog majd az őszig,
megbomlott, részeg gyümölcsök honáig.
Ó, igen, tőr van a Szépség-szívekben, -
s vér jajongja égő rapszódiáit!

(2011)