A réten kis virágtündérke álma
szállt át bűvös, kékfehér némaságba.
Ma már nem tudom mit rejtett az álom,
csak a tündérke alvó arcát látom.

Az erdőben nagy fák voltak, sötétek,
melyektől olykor gyermekszívek félnek.
Féltem... és félek, ma már nem a fáktól,
de a mögöttük kínyiló világtól.

A folyónál vizen táncolt az ének.
A hangok kis csend-cipőcskékben léptek.
Mit mutatott meg táncuk, nem tudom már,
de felragyog olykor lángtükrös oltár.

Esti égen hold gyöngyvarázsa égett.
Ígérgetett jövőt, gyönyörűszépet.
Csacsiság volt, de akkor hittem benne,
s ránkmosolygott csillagos táj szerelme.

Bár virágfények néha visszajárnak,
csak emlékeit hozzák múlt-hazámnak,
a volt-örömnek, bízó, piros dalnak,
s hamvait zászlós, piros pillanatnak.

Egy pillanat, igen... s már hol az élet?
Visszanézek, s hányan vissza sem néznek!
Virágtündérke szélben futó réten,
ha most alszik, - egy könnycseppel szemében.