Magányomnak írom le: rosszul érzem
magam korunk elvesztő erdejében.
Éjjel-nappal megunt, s már utált holdak
keresztek árnyékára vigyorognak
hüllőszemekként, észből kivetetten,
s kacsintások gyűlnek rókazsebekben.
Igen... Új kor, de régi lényeg, nem más,
mint önérdek haszon-összekacsintás,
s tán meglepő: az erdő szürke, barna
sok fája bámul, mint istenke barma
a beszűrődő alkonykönnyre, vérre, -
ezt az Erdőt értelem el nem érte.
Becsület sem. Hajnala? Hát ez Hajnal?
Hamis játék kiforgatott szavakkal!
Forradalom? Haza? Nép? Nemzet? Béke?
Mennyi szó lett önmaga ellentéte!
Ó, holdszemek, rossz ma, még rosszabb holnap!
Ki kívánt égre ennyi hazug holdat,
ál-imát szenteskedő holnemvoltból,
s kalmárt, ki részeg pofátlan profittól?

Magányomnak írom le: rosszul érzem
magam korunk elvesztő erdejében.
Csak magányomnak írom: itt a fákra
sötétet önt régi korok világa.
Itt csak mélység. Ó, ha Magasság volna,
mint érintené Hajnal piros csókja!
Az a Hajnal, égi Eszme szülötte,
nem is tudom, hogy eljön-e a Földre...

Magányomnak írom le: rosszul érzem
magam korunk elvesztő erdejében.
Eltévedt fák, nyomasztó kőkeresztek.
Istent szavalók az Ördögért tesznek.
Nevet az Ördög: járhatnak a szájak, -
minden bűnt elfed bibliás bocsánat!

Az történik itt, ami annyi korban:
fanépség bámul elbambásodottan,
s korhadt erkölccsel, kidőlt bedőlt hitben,

Kalmár az Úr, s rabszolgája - az Isten.

(2011)