Aki látta már a dombok felett
Felkelni a hajlott hátú hajnalt,
Kinek dúdolt fülébe lágy zenét a szél
És szemében olvadt arannyá a fény
Az tudja, amit én

Akit ölelt már ezer karral a sors
S tűzött lelkére szerelem-kösöntyűt,
Akit sodort már magával a szenvedély
És szivárvány-alagúttá vált minden éj
Az érezte, amit én

Kinek szárnyat adott az édes bűn
S lett szertelen, vad, zúgó hegyi ár,
Kit mégis a távolság tépett szerteszét
És szórta a porba szürke életét
Az elveszett, mint én