Hazám, ha van is,
csak rom.
Szürkén néz le
sok büszke hegyorom,
nézve pusztaságot,
mit Hazának hívtak
egykoron.
Állok most a romokon,
csend,
csak a szél dalol..

Hányan sírtak érted
sok bukott harc után,
hányszor álltak sírhalmod
felett,
siratva a h?st,
Attilát,
kinek ostora el?tt
meghajolt a Világ,
ki táncoltatott népeket!

Hazám most rom..
Sírva néz rám
sok hajdan büszke
vár-orom..
Nézik a táncot,
mi lent folyik:
Világ!
Most visszaadod!
Duplán, triplán,
százszorosan is
táncoltatod népemet?!

Állj, Világ, állj!
A kölcsönt
visszaadtad már!
Százszorosan,
ezerszeresen is,
hát megállj!

Állok most a romokon,
kérdezem:
Lesz-e még Hon?
Lesz-e még Hazám?
Vagy csak a sírhalom?
Vagy még az se tán,
sóval hintve be
virágos réteket,
hogy f? ne n?jön,
mag se maradjon
a Magyar után?!

Hazám!
Hazám!
Ha nem leszel,
ha világok harcában
elveszel,
minek a fény,
minek a vér,
minek is dobog szívem!

Hazám!
Ha nem leszel,
minek születtem?
Minek is élek én?
Istenek!
Adjátok vissza a fényt!
Adjatok még reményt!

Állok most a romokon,
mit Hazának hívtak
egykoron,
s múlt ködéb?l rám kacsint
kis fény,
kis reménysugár..
Más korok h?sei,
máskor is álltak itt,
borongón,
siránkozva sorsodon.
És mégis!
Isten eddig meghagyott!
Most sem veszejthet el!
Megmaradsz talán!

Ó, Hazám!
Van-e még szív,
mely így szeret?
Istenek!
Ha elétek dobom ég?
szívemet,
ha népemb?l,
ki még megmaradt,
velem együtt kér
titeket:
talán könyörültök,
talán meghagyjátok,
talán élni újra
tanítjátok
népemet!

Én maradtam itt,
és maradok is,
a parázs nem alszik ki
soha!
Felragyog még újra
Magyarok Csillaga!
Népek halnak,
népek újra élnek,
minden nappal újra
új napok ébrednek!
Eljön még a nap!
Napja Születésnek!