KÖD


Súlyos, s?r? hab képében
rogyott rá az ?szi pára
a táj sz?kül? széltében
elterül? határára.

Szívod az éltet? szusszal,
és az rejtett árnyként átjár.
Felébred benned egy bús dal,
mi lelked mélyére szállt már.

Mintha nyirkos buborékban,
öntudatlan, elaléltan,
beletör?dve nyugodnánk
tehetetlen áldozatként,
s úgy fonódna hálója ránk,
mint mosódó, szürke festék,
s feloldva a vízáramban
elenyészne kósza testünk
egy páratócsaként, halkan,
mely az életárban elt?nt.

Határok nélküli gátfal,
minden kontúr szerteszéled.
Könnyek közt szült ?szi gyászdal,
izzó t?z, mely elhalt véget
vés a párát fújó tájba.
És csak hallgat a természet
a megváltó Napra várva.