A sorsod, melyben megbíztál
vakon, szemellenz?d mögül,
egy ?si istenségként áll
a világban, mely eltörpül
e fels?bbrend? lény mellett.
Nem segített mikor kellett,
most is csak bánatot terem.

Hasztalan hívtad magadhoz,
pedig bíztál, hogy kegyes lesz,
s majd jéglényedre tavaszt hoz,
s a komor b?rb?l levedlesz
szinte minden pikkelytallért,
mely eddig fojtó bánatvért
volt csak vidám lelkeden.

Már beletör?dve fordulsz
a búskomor bálvány felé,
s lényed akár láncra font túsz
borul e komor lény elé,
és omló falként rogy össze,
s úgy érzed így lesz örökre,
minden perced gyötrelem.

Öntudatlan fekszel. Némán,
beletör?dve szemet hunysz.
Lélektested minden vénán
csak élettelen levet húz
boldogan pezsg? vér helyett.
Ám ekkor az oszlop felett
melenget? fény terem!

Ugyan megkésve bár,
de jött, amit vártál,
csak árasztja melegét,
és így a nyirkos sár
homok már, mely melegít,
és újra jókedvözön
söpör át az eszközön,
hol szellemlényed köszön,
s dimenzióhámba zárt
lényként vág a lét-löszön
?búzasorsú? barázdát,
melyb?l egy fásult tövön
zsenge, göndör rügy-indát
éleszt a tavaszöröm.

S ha visszanézel e percre,
majd kristálytisztán látod,
pedig a múltban, feledve
kéne hogy ússzon álmod.

Id?homokba temetve
szunnyad egy ?si táltos,
mely minden élményt szeretve
saját oltárán áldoz.