Marják csak húsom, és tépjék ki belem!
Üssön nappal a józan er?szak!
Emberi kínomat este elfeledem,
körülvesz a bódulat, s nedves pokolszag.

Hosszú ezüstalagúton száguldok sisteregve,
S hemoglobin-fénnyel fröccsen szét agyam.
Alélva gurul be ágyam alá a félelem,
S máris ráhinti testem millió csillagútra.

Hasadó rügyek n?nek mellemen,
S duzzadó vulkán ölemben.
Ó fiatal, csitri a szertelen
vágy, mi itt sötétlik szívemben.

Korbácsok és angyalok sírnak testemen.
Húsomat tépem, s véresen meztelen
a kéj, mibe hátrad?lök izzó testtel,
s apró fehér hullámokon ordítok élvezettel.


meger?szakolom a zöldet, a kéket, a sárgát,
Körmöm alatt háncsokban lóg a vörös förtelem.
hullámokban kóvályog az elfeledett tér;
Ó, könnyes okádék, ez itt az életem.

akár utálom, s akár szeretem,
A kis mocskost halálig ölelem.
forog az ágy és süpped az ég.
Görcsös kábulat kellek-e még?

Szólj nekik, az ejakulált emberkéknek,
mert hányásíz? mosolyom körberág!
emelj a hangra fel, apró ürülékek
királyn?je, acélos halálvirág.

Most már ki akarok szállni, közelednek a fények.
Távoli közelségbe görbülnek a messzeségek.
Felébred a gy?lölet, és nyújtóznak a sikolyok,
az alvadt foltok is beszélnek már.
ablakom hajnali fényt köp szét szobám falain,
s hideg kezekt?l reszketve várom,
mikor ölel át ismét a heroin.