Eddig menedéket adtál,
megóvtál a világtól,
de most a hússal rakott tál
már csak csömört varázsol.

Annyit húztál már a húron,
csoda, hogy el nem szakadt.
Fejem a párnába fúrom,
és püfölöm a falat.

És újra hívlak segítségül,
újra, újra s újra még,
de lelkemen sötétség ül,
s félelem, mely enni kér.

Enni kér a félelem,
s én éltetem, mert él velem.
E viharzó tengeren
nem nyugszik lelkem sosem