Sokszor te sem érted,
mi bánt el így véled,
pedig sokszor kérted
égi istenséged;
küldjön neked végre,
végre kegyes sorsot,
s mégis kénykedvére
csak búval beporzott,
és hervadt virágod
hánykódik a szélben,
vár egy szebb világot
remélve remélten.

Kínzó, vak magányban
a megváltást várod,
és a félhomályban
szidod minden átkod.
Csak beletör?dve
borulsz némán térdre,
s a porban verg?dve
tekintesz az éjbe.

Már a földet vájod
felszakadt körömmel,
rejtve mégis várod,
hogy újra örömmel
teljen meg a lelked,
mely egy mer? seb már,
s közben ezer terved
a semmibe elszáll.

Ezerszer magadban
újra át-átéled,
de csak némán halkan
t?röd szenvedésed.
?znéd el a mocskos
rád települt átkot,
de mindenütt csak kosz,
s maró penész átkoz.

?Igaz, megkésve bár,
mégis csak itt termett,
jött amit vártál,
s elhagyod a vermet.

Egy melenget? fény
a tested járja át,
s a lét száradt kövén
markolod fonalát.

Bár a kötél bevág,
te mégis kapaszkodsz,
nehogy újra a sár
ragasszon rád maszkot.