Az élet kósza áramában
járod az utad.
A két karod szárnyként kitártan
a vad szélbe kap,
amely körbefon, s magával rántva vad táncba csábít,
és bilincsként fonódó pánttá válik lágy víz.

Az élet hullámain táncolsz,
és te vagy az úr.
Lényed, mint egy szilárd árboc
létutat gyalul
az örvénnyel, vad viharral telet?zdelt tájba,
s közben egy ?sösztön sarkall úszó dervistáncra.

Az élet elsodor magával,
mint egy vadult szél.
Átka, mint egy bohém gyászdal,
végig elkísér.
Fáradhatatlanul lohol
végig utad mentén.
Mind nagyobb teret birtokol
bel?led az örvény,
mely káoszba font ösvény
át egy rideg tájon,
s a zúgó élet csöndjén
csak porba fagyott lábnyom,
hogy kósza útja mentén
egy végtelenné váljon,
s a végtelenbe vájjon.