Közeledik a Halottak Napja. Ezt, mint "egynapos emlékezési kampányt", kissé lenézem, de egyúttal nagyon félelmetesnek is tartom. Igen, félelmetesnek is, mert a temetők felé áradó tömeg valami olyasmit tesz, ami sok más megnyilvánulásában is jelen van, és ami nem magyarázható meg kizárólag az emberek balgaságával, még ha az fontos szerepet kap is benne. A balgaság is következmény, következménye sok mindennek, még annál is, aki csekély gondolkodási képességgel született.

Akik ezt máris félreértették, azoknak annyit írhatok: nem kell sietni, kapkodni a félreértésekkel. Nem a halottakat akarom bántani, nem is a róluk való emlékezést, hanem kicsit elmélkedni az élők tömegeinek képmutatásán, illem-birkanyájságán, érdek-birkanyájságán, az anyag és eszme általánosabb összefüggésein.

A halottakkal semmi bajom, akár gyilkosok voltak, akár áldozatok. Sokan, persze, egyszerre voltak (valamilyen mértékig) gyilkosok és áldozatok. A gyilkosoknál is sok "mentő körülmény" akadhat, amit az adott kor, tevékenységük kora esetleg igazol. "Halottak arca" című versemben igyekszem rámutatni arra, hogy az "egész életek" (a bennük levő jó- és rossztettekkel együtt) a halál után is jót adhatnának, segíthetnének a bűnök, vétségek, hibák ismétlődésének elkerülésében. Az, hogy rendszerint nem tudnak adni, az nem rajtuk, a halottakon múlik, hanem az élőkön. Az embereken, akik a halottak életét saját érdekükben többnyire rossz, erkölcsileg elítélendő módon használják fel, - ne takargassuk az igazságot: meghamisítják. Nem a (nemes értelemben vett) Lélek, vagy az erkölcsileg helyes Eszme érdekében teszik ezt, - ha ilyen érdeket követnének, ahhoz nem kellene hamisítaniuk, éppen ellenkezőleg: az igazság megismerésére, hirdetésére kellene törekedniük. A világból az emberek még csak igen kis részét ismerik annak, ami igaznak elfogadható, - de ez is túlontúl sok az önző anyagi érdekeknek.

A temetők felé áradó tömegek összetettek ugyan, sokat közülük illem-kényszer sodor csak oda, mert nem merik kimondani ezt: NEM TUDOM! Ám nem kevesen vannak olyanok, akik - különböző hátsó gondolatokkal ugyan - ezt hirdetik: TUDOM!

Valójában nem tudják, hogy a halottak hol vannak, ha vannak egyáltalán, de azt hiszik: tudják. Sokan, persze, nem is hiszik, csak úgy tesznek, mintha hinnék. Nagy tudósok (ha nem is mind) eggyé lesznek a temetők felé áradó tömegekkel ebben a hitvallott, tudásnak álcázott tudatlanságban. Nyilván vannak közöttük jámbor megtévedtek, hiszen a legnagyobb tudás mellett is megfér a legnevetségesebb tudatlanság, - de mennyi közöttük, a legtekintélyesebbek között is, az álszent, az önérdekű képmutató, aki nagyonis a vulgáris értelmezett Anyag szolgája, az Eszme pedig számára inkább csak üzlet!

Igen, nekem nem tetszik a képmutatás, még kevésbé az, hogy a képmutatóké a világ. Nem tetszik az, ha valaki azt mondja: SZERETET, miközben tetteiben alig-alig lehet fellelni nemhogy a szeretetet a világ, az ország irányában, de a tisztességes magatartás azon jeleit sem, amely a szeretettől még távol esik, viszont legalább annak irányába mutat.

Én NEM TUDOM, hogy hol vannak azok a halottak, az én "halottaim", akikre szinte minden nap gondolok, ha nem is megyek ki a temetőbe soha, nem gyújtok emlékükre gyertyát. Sok jótettükre gondolok, és olykor eszembe jut, egy-egy, többnyire kényszer-szülte hibájuk is. Az én hibáim, bántásaim irányukban kicsit talán nagyobbak (ha nagyon szigorú akarok lenni önmagamhoz, de azért nem kell valami komoly vétségekre gondolni!). Az élet kényszerítő, fárasztó, olykor kimerítő hajszájában ezeket sokszor nem sikerül elkerülni. NEM TUDOM, hogy hol vannak a halottak, hiszen semmi jel nem utal az anyagtól megfosztott lélek további létére, de, ha volnának, bocsánatukat kérném. Persze, hiába bocsátanának meg, én akkor sem tudnék megbocsátani magamnak utólag ezekért, bármennyire apróságok is. Igen, rájuk gondolok, bár nem akarok rájuk gondolni. Halottaim tovább élnek bennem, miközben bennem is egyre több minden halott.

Az emberek általában az Anyagot istenítik akkor is, amikor valamilyen Eszmére hivatkoznak, az utóbbit emelik a látszólagos trónra. A valódi trónon azonban az Anyag van. Ez sem volna baj, egyáltalán nem, ha nem arról a vulgáris értelemben vett Anyagról volna szó náluk, ami minden nemes Eszmétől megfosztott, - mert a nemes Eszme nem szolgálja az emberek szűk csoportjának érdekét a tágabb közösség érdekeivel szemben. Ha szétnézünk a világban, akkor egyelőre inkább csak erre találunk, sajnos, példát (és csak kivételképpen, egy-egy időszakban, ritkán, az ellenkezőjére).

A valóság, ami a hírekből is naponta kiderül, a vulgáris értelemben vett Anyag trónra emelését mutatja, minden nemes Eszmétől megfosztottan, - de erre a trónra emelt Anyagra igyekeznek díszes köntöst teríteni a nyers önérdek leplezésére (a közösség érdekével szemben álló önérdekről van szó, mivel az önérdek, a maga elfogadható erkölcsi határain belül, nem káros, sőt, szükséges és hasznos).
Ez a leplezés sokszor olyan primitív, hogy, mint a mondás tartja, "még a vak is láthatja", - de mennyien nem látják, vagy megfélemlítetten nem merik bevallani azt, amit látnak, esetleg még önmaguknak sem!

A Halottak Napjának környékén is, mint máskor, saját magamnak azt remélem, hogy fájdalom (vagy legalább hosszasabb szenvedés) nélkül hagyom majd itt ezt az életet. Halálom gondolata (a legtöbb tollforgató ember szeret eljátszani a halállal is) nem rémít meg különösebben. Az emberiség jövőjében is bízom, hiszen a történelem egészének végiggondolása-áttekintése alapot ad erre, még ha csak a nagyon rosszat váltotta is fel az idők folyamán a kevésbé rossz. A Halottak Napján a temetők felé áramló tömeg azonban, ha a mindennapok szomorú eseményeivel szembesítjük e buzgóságot, legalábbis a kevés gondolkodó ember számára, azt jelzi, hogy milyen távol van még a világban ez az emberiség számára elfogadhatóbb, humánusabb jövő.

(2010)

(Az "ÁLMOK, TÁJAK, EMBEREK" c. netnaplóból.)

A szerző halállal kapcsolatos néhány írása, amelyik az interneten a szerző nevével (Lelkes Miklós) megtalálható:

1. HALOTTAK ARCA (vers)
2. HALÁL (Apámnak) (vers)
3. ÁLOMVÉGI TENGER (vers)
4. PÜNKÖSDIRÓZSÁK (vers)