A varázsló, Kencefencebence Benedek kicsit különc legény volt, ezért vásárolt egy patakmenti malmot, amelyik már régen nem őrölt gabonát, hiányzott is belőle az egyik malomkerék. Ám Benedek nem lisztgyártásra vette meg, hanem lakásul, mivel messze volt a falutól, de a városhoz sem közel. Mondta is a falucska, Trágyamágya bírája egy általa kicsit módosított közmondással, persze, csak Benedek háta mögött:
- Ennek a firefura úriembernek nincs ki minden malomkereke!

Egy nap váratlan csaholás verte fel a csendet. Kétségbeesett róka futott a vadászkutyák elől, egyenesen a a malom bekerített kertjébe, és így rimánkodott Benedeknek:
- Ments meg a kutyáktól! Ha megteszed, kutyád leszek, hűséges, ameddig csak élek!

Benedek rábólintott, mert tetszett neki az ötlet: más kutyát tart, de ő, aki náluk különb, rókát! Elővette a piros kiskabátját, rábökött:

TE SZÉP, PIROS KABÁT!
NE SZÜLJ TÍZ KISBABÁT!
HELYETTE LÉGY RÓKA!
VÁR EGY KUTYÁS MÓKA!

A rókát elbújtatta, a kabátot átdobta a kerítésen. Már jöttek is a kutyák, megpillantották a rókát formázó verest. Elkezdték üldözni. Jó darabig üldözték, de azután elkapták, darabokra tépték, ám meglepetten ugattak, mert egyik darab sem hasonlított róka testrészére, mivel a varázslat addigra megszűnt. Az odalovagló vadászok mérgelődtek:
- Hitvány ebek! Kabátdarabokkal szórakoztok rókafogás helyett?!

A róka eleinte nagyon hálálkodott a varázslónak, amiért megmentette, de később arra gondolt: ő mégiscsak ravasz róka. Milyen dicsőség lenne számára, ha túljárna a varázsló eszén!

A varázsló is gondolhatott valamit, mert hatalmas tököt szúrt rá az egyik kerítéslécre, de még szemet, orrot és szájat is csinált neki. A róka előtt, hogy az is hallja, rászólt a fura fejre:

Ne légy tökfej, a szájadon szálljon ki a nóta,
ha e kertből rókát lopnak, - vagy szökik a róka!
Ez a róka félig kutya, hát kezdj el egy nótát:
- Lo-lo-lopják e-e-ezt a lomposfarkú rókát!
Ha meg szökne, így énekelj nagy hangosan róla:
- Szö-szö-szö-szö, mi a szösz ez?! Szökik ez a róka!

Tudta a róka: nem tréfa ez! Búslakodott, de meglátogatta a kerítés túloldaláról szívszerelme, Csinosveres Csibella rókaleányzó. Azt mondta neki a rókalány:
- Drága lomposfarkú Danikám! Egyszerű a dolog, mint az őrizetlenül hagyott tyúk szájbavétele. Idecsalok egy nagy gyereket, aki nem kicsit rossz! Az igen szeret dobálni. Fejbe dobja ezt a tökfejet, de úgy, hogy nem árulkodhat többé. Utána elszökünk libát lopni, te meg később visszajössz, és megjátszod az ártatlant!

Így is történt. A varázsló még meg is jutalmazta a rókáját hűségéért, finom kolbásszal. Ha a róka előzőleg nem tömte volna tele a bendőjét lopott liba húsával, még nagyobb élvezettel fogyasztotta volna e disznóból valót.

Csinosveres Csibella azonban másnap is szeretett volna kirándulni Danival, ezúttal a faluvégi tyúkokhoz. Így szólt tehát jó hangosan Kutykuruttyos Katalin nénihez, aki vak volt, és egy kicsit süket is:
- Néne! A malombeli bolond ember kitett egy nagy tököt a kerítésre, mert nem kell neki, viheti, aki akarja. Aki előbb veszi ezt észre, azé!

A néne szerette a sült tököt, már kiabált is az unokájának:
- Matyi! Hozd el a malomkerítésről azt a nagy tököt, nekünk tették ki! Szedd a lábad, egy-kettő!

A tök csak akkor tudta volna a varázsnótát énekelni, ha a rókát lopják, vagy szökik a róka. Ha őt lopják, akkor egy árva mukkot sem szólhatott. El is vitte az a Matyi. Csibella és Dani így együtt kirándulhatott a tyúkokhoz. Később a róka ártatlan képpel mesélte a varázslónak:
- Ijesztgettem azt a lopós embert, de hiába! Evitte a tökfejet!

A varázsló új tökfejet készített a kerítésre, vállon veregette hűségesnek hitt rókáját, és finom véreshurkát adott neki. Megette a róka, bár nem volt éhes, mivel Csibellával a tyúkoknál tett kirándulásuk jónéhány csirkecomb szájba való berándulásával járt együtt.

No eddig minden szép volt a két rókának, de nemcsak liba és tyúk, hanem kacsa is van a világon. Csinosveres Csibella a kertek alatt ballagott, törte a fejét erősen: miként vethetne véget férjjelöltje, Dani róka kényszerű kutyaságának?

A falubeli kocsmából kiszűrődő nóta lett a segítségére, mert ez szállt ki onnan, nagy kurjongatás közepette:
- Leány segít leányon?! Csalóka ám ily álom! Két leányszív, s egy legény? Viszályt szülhet a végén!

- Viszályt szülhet? - gondolta Csibella. Igen, igen, ha ugyanazt a legényt akarják, de ha egy emberleány és egy rókalány összefog, akkor...

Csibella tudta kihez kell odasompolyognia, amikor az egyedül található otthonában: Büszkénvirágos Marikához, a falu legszebb és nagyon kedves leányához. Marika nem akarta megfogni, bántani, sőt, tetszett neki a rókalány szép bundája. Csibella értett az emberlányok nyelvén: igen dicsérgette
Marika szépségét, kék szemét, aranyhaját, főztjét. Utána óvatosan rátért a malom különös lakójára, Benedekre. Áhítatosan magasztalta a fiatalembert, majd pedig odasúgta a leánynak, hogy két tyúktojásért nagy titkot árul el neki.

Marika, mint majdnem minden lány, kíváncsi volt. Gondolta: két tojás nem sok a titokért. A rókalány így folytatta:
- Ez a Benedek nem meri elárulni neked, de szerelmes beléd! Van az udvarában egy róka, aki kutyaként szolgál nála, attól tudom. Senkinek sem adná oda ezt a rókát, csak neked. Kérd el tőle a rókafit, ajándékozd nekem, akkor befejezem neked ezt a versikét:

KISLIBA, NAGYLIBA, NEM TALÁNY
KI A RAVASZABB! TALÁN E LÁNY?
KISKACSA, NAGY KACSA, HOPP! HOPP! HOPP!
BIZONY AZ, AKIRE...

Marika a vers befejezésére is kíváncsi volt, de Benedekre, a malom lakójára, százszor jobban. Elindult hát másnap arrafelé, nagy batyuval a hátán. Kinézett Benedek az ablakon, meglátta a leányt, rögtön megtetszett neki, kiszaladt, és így szólt:
- Engedje meg, szépséges kisasszony, hogy bemutatkozzam. Kencefencebence Benedek vagyok, e lakmalom, akarom mondani malomlak, lakója, és végtelenül boldog lennék, ha segítségem elfogadná, cipelhetném Ön helyett, legalább egy darabon, ezt a nehéz batyut!

A leány ezt kegyesen megengedte, azután elmondta, hogy ő nagy rajongója a természetnek, növényeknek, állatoknak, és ha megkínálhatná az urat a batyuban levő, az ő szerény sütögető tehetségével kisütött süteményekkel...

Benedek nem győzte dicsérni a leány süteményeit, de nem mert ezekből ötnél többet elfogyasztani, pedig pompásak voltak, nehogy falánknak tűnjön.

A következő napon Benedek már ott sétálgatott a faluban, éppen Marikáék háza előtt. Marika meglátta, ami nem volt nehéz neki, mert ötpercenként kileselkedett a függöny mögül: nem jön-e véletlenül arrafelé Benedek? Meglátta, kiszaladt, behívta, meghívta ebédre. Csibella rókalány mindezt látta, de ő nem függöny, hanem bokor mögül leselkedett.

Néhány nap múlva Marika és Benedek szíve olyan gyorsan közel került egymáshoz, hogy a leány már megkockáztathatta a kérést: neki adná-e Benedek azt a szomorkodó rókát a kertjéből?

Benedek erre rögtön igent mondott, de ő is kockára tett egy kérdést: elfogadna-e tőle Marika egy szerény kis gyűrűt?

Marika akkor is nagy örömmel elfogadta volna a gyűrűt, ha vasból lett volna az, - de aranyból volt, három gyönyörű drágakővel. A leány, hogy továbbiakra is bátorítsa a legényt, csókkal köszönte meg az ajándékot. Egy csók, két csók, sok csók, - Benedek e csókokból rájött, hogy talán a leány kezét is kérheti, ezért óvatosan célzott arra: holnap elmegy a leányhoz és szüleihez, különös, szívbéli kéréssel. Reméli: nem kap kosarat! A leány erre is csókkal válaszolt, amit Benedek jó jelnek vett. jogosan.

Másnap a varázsló, mielőtt a kapun meghúzta volna a csengőzsinórt, belesett Marikáék nyitott ablakán. No és mit látott?

A szobában az ő egykori rókája ágaskodott, egy rókalány társaságában. Azt viszont nem hallotta, hogy milyen versikét mondott a rókahölgyecske:

KISLIBA, NAGYLIBA, NEM TALÁNY
KI A RAVASZABB! TALÁN E LÁNY?
KISKACSA, NAGY KACSA, HOPP! HOPP! HOPP!
BIZONY AZ, AKIRE RÁMUTATOK!

Csibella előbb Marikára mutatott, a versike végén viszont saját magára. Ezt követően a két róka eltűnt, mint a kámfor.

No ha eltűntek, eltűntek. Az a lényeg: Marikának és Benedeknek ottmaradt a boldogság. Egyébként lakodalmukon még egyszer, utoljára, e két róka is megjelent, hatalmas, kétfülű kosárral. Marika a kosárba sonkát, kolbászt, hurkát, sült húsokat tett. Rókabunda vereslett, s kosár húst de keveslett? Dehogy! Alig bírták elvinni! Csibella kicsit azért, bár bájosan-kedvesen, bajszolt, orrolt Dani rókára:
- Látod?! Jobb lett volna kézikocsit hoznunk, arra több minden ráfért volna!