Megbolydult, vad áram támadt
fel a sötét éji égen,
és a nyirkos, halvány árnyak
beolvadva odvat vájtak
a táj eltűnő levében.

A lágyan súgó szél helyett
koncát tépő állat szaggat,
és a feldúlt határ felett
űzött csordavágta remeg,
s csapódik a sáros falnak.

Zúduló rémület szakad
űzött útjuk mentén végig,
s néha egy sajgó pillanat
éles, megkövült fénybe fagy,
s halálhörgések kísérik.


…s már a tájba szántó vihar
máshol árasztja bősz dühét.
Hallani, hogy fogaival
a görbülő határba mar,
szinte a távolt tépve szét.

Megfordult az áramérem,
és elszállt a búskomor köd.
Most a pihegő, hűs térben
bűnét megbánón, megtérten
súgó hártyaszárnyon röpköd
seregnyi lágy, simító kéz.

A frissítő, hűs levegő
lehel beléd boldog lelket,
s az ágak közt felcsendülő
halvány kórus hangja kerget
ezer másikat,
s megszállva a feldúlt kertet
súgják szavukat,
s megnyugtató, lágy dallamuk
ernyedt, ám vad szívedbe jut,
s ékként hasogat.