Felemeltem köveket, elhordtam a hegyeket,
szívemben zakatol egy őrült nagy vágy.
Megtaláltalak még is itt remegek,
veled lenni, téged nézni.
Szemeidben eltévedni,

Minden pillanatom már kínszenvedés,
Enyém végleg már az emlékezés?
De hiába őrjöng szívem bánata,
hiába tombol, testemben hiányod fájdalma,
irtja álmomat hiányod érzete.
Tomból bennem nappal hiányod képzete.

Elfogyott már levegőm és fulladok,
elhagyott már erőm is, egy roncs vagyok.
De utoljára:,, Kérlek, csókolj meg és ölelj át,
mint a fák a mezőt, mint a házak a várost, mint a felhők az eget,
az alkony fia vagyok, és téged, a hajnal lányát, míg csak dobog a szívem, SZERETLEK!”