Mi a manót keresett Kalambuki Marabuki, a varázsló, annak a félsivatagnak a szélénél? Talán manót? Talán csögőkígyót? Nem tudom. Ám azon a tájon, ahol a hatalmas dögkeselyű majdnem olyan gyakori, mint másfelé a kis csiripelő veréb, nem sok keresnivalója volt annak a púpos embernek sem, aki arrafelé botorkált.

A varázsló, akinek vadonatúj, előkelő, makulátlan tisztaságú öltözete kicsit különösnek tűnt a poros félsivatagban, megkérdezte tőle, tréfás lenézéssel, mivel az ember egyrészt termetre sokkal kisebb volt nála, ruházata is kopott, másrészt fizimiskáján sem látszott, hogy valami nagy eszű tudóst rejtegethet a gúnyája:
- Mondd meg nekem, Kelemenke, de őszintén, szemtől-szembe! Mit szeretnél?! Eleséget? Vagy egy csinos feleséget?!

Az ember, aki némileg zokon vette, hogy őt Kelemennek hívták, mivel Nemelek volt a neve, és ezt tapintatosan meg is említette Kalambukinak, így szólt:
- Eleséget, ha olyan kedves volna hozzám, Nagyméltóságú Uram! Meg innivalót. Feleségválasztásra még ráérek, mert a rossz feleség könnyen második púp lehet a hátamon, kellemetlenebb, mint ez a testi, mert lelki!

A varázslónak tetszett a felelet. Barátságosan vállon veregette az embert, mint otthon a kutyáját szokta, és megdícsérte:
- Látom, tisztelt jövevény, hogy van benned lelemény! Jöjjetek hát, lepények,
éheznek a legények! Forrásvíz is legyen bíz itt, attól senki el nem hízik!

Leültek egy teveszőr takaróra, ettek, ittak. A varázsló megkérdezte Nemeleket, hogy tudná-e gazdagítani őt egy bölcs mondással.

- Nagyméltóságú Uram! - válaszolta az ember. Én nem jártam iskolába, tevehajcsár voltam világéletemben, jó apám csak ezt az intést hagyta rám, tudatlanra:

Vigyázz, fiam, mert olykor a látszat
csörgőkígyó-fészekhez másztat!
A látszat mögött ez van vagy az van, -
légy bizonyosabb ebben, meg abban!

No ha csak ennyit tudsz, - mondta a varázsló - az nem sok, de a semminél valamivel több! Felfogadlak szolgának. Cipelheted utánam ezt a ládát, - de ne keresgess benne csokoládát! Én, bevallom neked, feleséget keresek, de nem akármilyent, mert nem vagyok ám akárki, ezt már te magad is megsejthetted!

Megköszönte Nemelek a nagy kegyet, alázatosan. Mentek, mentek. Egyszer csak a varázsló megunta a mendegélést. Pittentett, pattintott. Pompás paripa nyerített, jött elő egy tüskés bokor mögül. Felugrott rá a varázsló, lépésben baktatott a lóval. Nemelek szótlanul cipelte utána a ládát. Így ment ez egy ideig. Végül azt mondta a varázsló a ládát cipelő szolgájának:
- Szeretnél te is ilyen díszes lovon uraskodni?!

- Most semmiképpen, Nagyméltóságú Uram, mert ez az uraskodás csak látszat! Mindjárt visz a fekete, fura várba befele! Én itt inkább elbújok, sorsod miatt bút fogok! - válaszolta Nemelek.

Hű! Rengeteg fekete lovas jelent meg, még az ég is elfeketedett tőlük, de egyébként is túlzásba vitték a feketeséget e fehérbőrűek: fekete ruha, fekete csizma, fekete ló, fekete puska, fekete kard... Elfogták, megkötözték Karambukit, a varázslót, aki azonban nem félt: csak vigyék őt be a fekete várba, ott majd megtapasztalhatják az ő varázstudományát, elszínesíti őket nagy feketeségükben, amelyik nem akar elszínesedni, az akár el is szenesedhet...

A látszat azonban csalt, mert a varázsló tudománya csak a váron kívül érvényesült, a vár falain belül nem. Karambukit bezárták a várbörtönbe, amelyik a legfelső emeleten volt, ahonnan gyönyörű kilátás nyílt a tájra, de kevés kilátás az onnan való szabadulásra. Ráadásul a kiszolgálás is pocsék volt! Karambuki kérte: vigyék azonnal a vár királya elé, tisztázni a dolgot! Nem vitték. Kérte: hozzanak neki sült libamájat, de gyorsan! Nem hoztak, csak sült kacsamájat, igaz, azt valóban gyorsan. Három kispárnát kért éjszakára a feje alá, - hát csak azért sem kapott többet kettőnél! Leányszolgája is csak kettő volt, azok vittek neki ezt-azt a tömlöcébe, és nem mondhatni, hogy csúnyák voltak, mert mindketten gyönyörűszépek. Nevük kissé nevetséges volt, mert az egyiket Bembelőkének, a másikat Bimbalókának hívták, viszont igen kedvesek, és műveltek voltak. Igaz, Bembelőke nem tudott olyan szépen játszani Karambukinak a lanton, mint Bimbalóka, - de miért kell két leánynak egyforma tehetséggel lantolni? E két leányszolgáló kopott, szakadt ruhában járt be Karambukihoz, ám ruhájuk úgy volt kopott és szakadt, mintha valaki szándékosan tette volna ezt a ruhadarabokkal. A leányok viselkedése is kicsit furcsa volt: alázatosak voltak, de mintha királykisasszonyként alázatoskodtak volna, szándékosan. Gondolta is Karambuki: fura ez a vár, itt még mi is vár?!

Nem akármi várta, mivel beleszeretett a kisebbik szolgálóleányba, Bimbalókába. Arra gondolt: igaz, csak egy szolgálóleány, de ha már a rangsor ilyen lenti helyén is ennyire művelt, okos, kedves tud lenni, - akkor mi minden lehet belőle hű férje, egy varázsló segítségével!

Ám Bembelőke előbb súgott a fülébe csoda dolgokat:
- Te szép, daliás vitézember! Elárulom: mi a király leányai vagyunk, titokban szoktunk eljönni hozzád. Kiszabadítlak fogságodból, elveszel feleségül, és átvesszük az uralmat a várban. Megölöm zsarnok apámat, anyámat, amikor alszanak, megölöm udavarhölgyeimet, mert ők is szoktak aludni, no és húgomat, Bimbalókát is megölöm, mert a testvér test-vére is rossz vért szülhet! Miénk lesz az a nagy, meg az a kisebb kincsesláda, tele...

Itt Karambuki, akinek nem tetszett ez a túl sok öldöklés, félbeszakította:
- Nagyra becsüllek, Nemes Királykisasszony, és hálás vagyok segítő jószándékodért, de, ne haragudj, kissé elsietettnek tartanám ezt a nagy öldöklést.
Egyszer a szolgám, Nemelek, az a ládacipelő, arra figyelmeztetett: a látszat csalhat. Egyrészt nem vagyok bizonyos benne, hogy szüleid olyan nagy zsarnokok, másrészt, ha engem ölnél meg, akkor férjjelöltet könnyen találsz, de ha szüleidet, akkor honnan szerezhetnél magadnak másik apát, anyát? Udavarhölgyeid megölését sem helyeslem... Élhetnék-e veled abban a tudatban, hogy kegyetlenül a másvilágra küldted a szüleidet? No és azt mondod: titokban jöttetek fel hozzám, börtönömbe, de szerintem oly szabadon jártatok-keltetek a marcona őrök között, hogy ez nem lehetett valamiféle titkos küldetés. Apád és anyád kincsesládájára én nem vágyom... Továbbá meg kell vallanom: téged is szeretlek, és nem is hiszem, hogy bárkit is hajlandó volnál ilyen könnyen, elhamarkodottan megölni, de húgocskádba, Bimbalókába vagyok szerelmes. Bimbalóka életét saját életem árán is megváltanám!

- Ó, te makacs, önfejű ember! - csapott gyengéden Karambuki arcába selyemzsebkendőjével Bembelőke királykisasszony. Majd meglátod milyen sokáig leszel még ennek a börtönnek a foglya! No és büntetésből ma nem kapsz az esti tejeskávé mellé csak kalácsot és vajat, - a mézet és a gyümölcsöt hiányolnod kell. Magadra vess! Ki mint veti ágyát, úgy alussza álmát. Én megyek is!

Ment is Bembelőke, de, amikor már senki sem látta, akkorákat nevetett, hogy csak na!

Szegény Karambuki tényleg sokáig volt még börtönben, mert egy jó félóráig - igaz, elég rossz gondolatok között - várta a megígért kávét, kalácsot és vajat. Kellemes meglepetés volt viszont, hogy a tálcán mindezeket, és még sok más finomat is, Bimbalóka királykisasszony hozta be neki, akivel még órákig együtt eszegettek, iszogattak, beszélgettek, a beszélgetés végén pedig sokáig csókolództak.

Ezt követően kiderült, hogy a börtön ajtaja nincs bezárva, sőt, nem is volt sohasem, csak ezt Karambuki nem tudta, amikor pedig a varázsló Bimbalóka királykisaszonnyal együtt kilépett a folyosóra, a marcona őrök tisztelettel meghajoltak. Bimbalóka a nagyterembe vezette Karambukit, ahol, királyi koronával a fején, kit látott a varázsló?! A szolgáját, Nemeleket, aki a varázsló ládáján ült. Mellette aranyozott karosszékben a királynő, Nemelek felesége pihentette alfelét. Mindkette felálltak, Karambukihoz siettek, és szeretettel átölelték. Utána a két királykisasszony is átölelte a varázslót, aki azonban csak Bimbalóka ujjára húzott fel egy szépséges ékkővet csillogtató aranygyűrűt, amivel a leányt eljegyezte. Látszott, hogy a várban a lakodalomra is igen felkészültek már...

A lakodalom kedves pillanata volt az, amikor Bimbalóka felvágta a valóságosan remek "LÁTSZAT-TORTÁT". A tortán levő marcipánízű verset Karambuki írta feleségéhez, Bimbalókához:

A látszat néha csal, de -
én nem csallak meg Téged!
E Földön ki találhat
ilyen szép feleséget?!
Szemedből hűség fénylik,
és nem jöhet el oly nap,
mikor szívem nem kérdi:
- Ugye, megcsókolhatlak?!
Ezt szív kérdi a szívtől,
s a szív tudja a választ,
amit szíved megad majd...
Bimbalókám, IMÁDLAK!

Nyekergenyegle, az udvari költő, e vers olvasatán barátainak odasúgta: giccses, szirupos, érzelgős alkotás, ily tehetségtelen férj mellett Bimbalóka királykisasszony szerelme nem lesz hosszú életű. Mellete más volna Bimbalóka élete, soha le nem szállna a boldogság hintalókájáról! Ő, mint a Férfiak Férfia című halhatatlan költeményében is megírta...

Nyekergenyegle versköltőileg jól ítélt, de egyébként csúnyán becsapta a látszat, amikor saját férfiúi tulajdonságait, melyekre most nem kívánok részletesen kitérni, túlértékelte.

No és Bimbalóka és Karambuki boldogsága valóban egy életen át tartott... Sőt, még tovább is, mert gyermekeik is rátaláltak a boldogság varázslatos ösvényére...