Gyerek-koromban úgy gondoltam – bárminemű teológiai okítás híján - , hogy aki meghal, az egy csillagba kerül, és nevet ad a csillagnak. Nagyapám volt az első, aki eltávozott, ekkor találkoztam először a halállal. Ő számomra a végtelen Türelmet és Bölcsességet jelentette. Nem sirattam meg, talán mert a mai napig nem érzem a hiányát – velem van mindaz amit tanított, ami példát adott.
Azóta nagyon sokan követték a környezetemből: tanítók, bajtársak, kollégák, barátok, családtagok, rokonok. Senkit nem sirattam meg, nem is érzem igazán, hogy elmentek, csupán azt, hogy nem találkozunk egy ideig. Némelyikük telefonszáma a mai napig a telefonomban van.. Sokszor költöztem, és sok ember sodródott messze tőlem, mikor még a mobiltelefon sem volt elterjedt, internetről meg még nem is tudtunk. Mostanában fordult elő, hogy valamelyik közösségi oldalon feltűnt egy-egy 10-20 éve nem látott régi barát. Valahogy így érzem, senki nem ment el végleg, csak éppen nagyon távol van.

Közben megtanultam, hogy a csillagok felfoghatatlan messzeségben izzó gázgömbök, és néhánynak megtudtam az „igazi” nevét is. Javíthatatlan materialista vagyok, de szeretném hinni, hogy van egy Jó Isten, aki kijelöli a csillagunkat, ha eljön az ideje.

Kedves Fefo, nem siratlak meg, nem hiányzol. Itt vagy, mindazzal amit adtál, itt van a Derű és a Mese. Kérlek, ha egyszer látod a nevem egy közösségi oldalon, jelölj be!

Vidra