Az erőszak, ha felhevül
tombol bőszen, féktelenül,
és mindig újra újat szül,
hegy-halomra hordva mocskát.
Mégis életgőzök mossák
az elpusztított testeket,
s nem csak hússal megrakott zsák,
amit a holtak rejtenek.
Egy ősi létszintlépcső-gát,
mit ősidőktől rejteget
magában az élet.

Homály-határélek
pengetestén táncol,
viszont ettől a tánctól
megnyílt isteni távtól
mégis mit remélhet
ez a dimenziótlan,
„élettelen” világ?
Tán hogy karjában végleg
biztos támpont egy karcsú ág,
mely az aranykor-éjnek
egy zsenge életrügyet hajt,
amely a mennybe téved,
s közben a pokol felé tart,
mint szerves részként átható
precíziós szerkezet,
amely a kihalt térbe ró
egy tűnő, foszlány létjelet?

Vagy a letűnt kor után talán
olyan világot hagy hátra,
amely fialja ezerszám
utódjait egy léttáncba?
És nyüzsgő viszonyrendszerek
keszekusza szövevénye
mind egymást karöltve pereg
egy hálót fonva a jégtérbe,
mely egy anonim sereget
ad az új létszint kezébe.
De titkon ott is rejteget
egy hajtóerő őstörvényt.
Ez a titán szerkezet
csak akkor harcol ki érvényt
éltetőn gyilkos szavának,
ha egyszer majd éhezőként
ébred a szelíd vadállat.