Amint a kelő Nap fénysugara ér,
tested úgy járja át, mint földet a gyökér.
Élettelen, rideg kő képében jössz,
s varázsérintésre: akár a porló lösz,
amely kellemes, lágy, éltetőn meleg.
Lelked a hűvös táj’t élettel tölti meg.

Dacolva az ősi anyag-értelemmel,
s karolva a káosz, örvény végtelennel
lép egyet a táltos mókuskerék útján,
s új istennek áldoz, és a nyugvó nyúlvány
új világban éledt. Az eddig eltakart
lábnyom jár a térnek bolydult, kósza táncot,
s vad forgásba tévedt lényként búg egy dalt
egy olyan tar tájon, hol egy sosem látott
rezgő húr szavalt.