Még az a nyár hozta ide, az őszbe,
Noé bárkáját. Esők hátán halott
alkotmányként. Noét nem láttam benne,
csak ablakomból azt a sok állatot.

Mind szelíd volt, jámborabb, mint az ember.
Ormányát lógatta az elefánt,
filozófusként. Tudta: mit tehetne?
Ég-víz parancs fent, lent sodrás ad irányt.

A világ oldódott a szürkeségben.
Hullámsávjukba elbújtak a színek,
és eltűntek. Minden olyan színtelen lett, -
s az a világ-szív egyre szívtelenebb!

Világ, ország, bárka majd megfeneklik.
Új zátonyt ad egy újabb Ararát,
s idegenként nézem majd ablakomból,
mert Nincs-világom, - az egy másik világ!

Noét nem láttam. Biztonságos bárkán
bent szónokolt, - és mondott olykor nagyot?
Színlelt imákkal tévesztgette istent?
Vagy bor szerelmét élvezőn hallgatott?

Ezt nem tudom. Azt igen: Ararát jön.
Mindig megjött, ha vér és könny elapadt.
S te is siess, fehér, hamiska szárnyas, -
hozz csőrben reményt: olajágadat!

No nem nekem kell! Engem az Özönvíz
már nem rémít, - és nem csábít Bárka sem:
az ablakomból látom Nincs-világom, -
s azt a valót is, mit megtagad szívem!

(2010)