A Kerekhegy fennsíkján gyönyörű tavacska volt, tavirózsákkal, vadkacsákkal, fehérhasú zöld békákkal, barna gőtékkel, ezekkel a fura kis fickókkal, valamint ide-oda szálló, nagy gömbszemű szitakötőkkel. A víz azonban időnként - főként a nagy nyári melegben - eltűnt belőle, csak iszap mocsárkodott, szomorkodott a helyén. Ám azért még e bánatos hiánnyal is szép volt a környéke, lila és sárga virágokkal, árnnyal-fénnyel eljátszó fákkal, kardoskodó zöld sással, hajlongó, bóbitás náddal. Alkonyatkor pedig rézvörös ragyogta be a tájat, így várta a tó vidéke esti csendjét, tűnődő holdját, a baglyok huhogását.

A tó mellett nem volt más épület, mint egy háromemeletes, kissé toronyszerű turistaház. Itt lakott Kövirózsa Pistike, édesapjával és édesanyjával. Apukája a turistaház gondnoka volt, mamája pedig takarított, felszolgálta az ételeket, italokat az odaérkező látogatóknak.

Egyszer bicegő, igen csúnya kinézetű bácsi érkezett, kopott ruhában, nagy hátizsákkal, és a földszinten szobát vett ki, három hétre. Mogorva, magának való öregúrnak tűnt. A másik vendég is ugyanakkor jött, az előző ellentéte: elegáns öltözetű, mindenkihez nyájas, - talán túlságosan is az, már-már mézesmázos beszédű. Ő is beköltözött az egyik szobába.

Ismert a mondás: a látszat olykor csal. A valóság, igaz, sokkal többször csalja meg az embereket, mint a látszat, de azért jó mindkét figyelmeztetésre ügyelni.

A bicegő bácsi látta milyen szeretettel nézegeti Pistike a tavat. A kisfiú nem ijedt meg a bácsi kissé ördögös csúnyaságától. Annak kérdésére elmesélte, hogy a tóból időnként eltűnik a víz. Őt ez nagyon bántja, gyakran figyeli a víz felszínét. Mit lehetne tenni, hogy a tóban halak is úszkálhassanak, és mindig ott fényesedjen vagy sötétedjen rejtélyes tükre?

Ez a bácsi valójában nem volt sem csúnya kinézetű, sem öreg, még csak nem is sántított. Varázsló volt, jószívű, kíváncsi, de ugyanakkor tetteiben megfontolt. Most éppen azt tanulmányozta: mennyire ítélnek az emberek a másikról annak külseje, az igazat oly gyakran elfedő látszat után?

Pistike és a bácsi nagyon összebarátkozott. Nap mint nap sokáig üldögéltek, beszélgettek a tó melletti kis dombon. A fiúcska elmesélte mint szokott lemenni a hegyről a falusi iskolába, milyen kalandjai voltak már állatokkal, emberekkel. Az egyik nap a varázsló megkérdezte Pistikét:
- Tudsz titkot tartani, olyat, amivel másoknak nem ártasz, csak használsz, ha nem árulod el senkinek?

Pistike gondolkodott egy ideig, számot vetett hibáival, tévedéseivel, azután így szólt:
- Neked, bácsi, megígérem!

Ekkor a varázsló arany furulyát húzott elő a kabátzsebéből. Művészi kis ábra volt a rajta levő minden lyuk előtt: fura emberkék, állatok, növények, napocska, hold, csillagok. Azt mondta Pistikének:
- Ezt a furulyát neked adom, de ne mutasd meg senkinek. Ha apad a tó, akkor szólaltasd meg, a hangjára vízszintje újra emelkedni fog. Így majd sohasem tűnik el a tavacskád.

Pistike mindjárt ki is próbálta a dolgot. Igaz volt! Ugrált örömében, amikor a bácsinak megköszönte a csodás ajándékot.

Ám mikor használ a bűbáj, a baj sokszor mégis ott vár. Másnap a közeli bokrok mögött sétált az elegáns öltözetű úr, vidáman lóbálta elefántfejű sétapálcáját, és közben észrevette, hogy a kisfiú sárgaszínű furulyán játszik.

Ez az úr szélhámos volt és tolvaj, azért szállt meg ebben a turistaházban, mert a környékbeli falvakban már igencsak keresték őt a rendőrök egy-két sötét ügye, másokat megkárosító csalása miatt. Közelebb ment, felismerte: a furulya aranyból lehet! No akkor ellopja, de majd azt, aki a fiúnak adta, szintén jobban szemügyre veszi. Annak a szobájában is lehet egy-egy két értékes dolog, ami átvándorolhat hozzá.

A kisfiú az épület legfelső részén lakott, de a fal mellett hatalmas tölgyfa terpeszkedett. Az elegáns úr arra gondolt: felmászik a fára, onnan bemászik a fiú szobájának ablakán, megkeresi az arany furulyát, ellopja, majd lemegy a lépcsőn, ártatlan képpel.

Ez sikerült is neki. Pistike másnap sírva mondta el a varázslónak: nem találja a furulyát sehol sem. Elveszett! Talán kieshetett a zsebéből?
A varázsló azonban tréfásan vigasztalta: visszajön a furulya, no meg annak nyolc lyuka!

Közben a szélhámoskodó úr megpróbálta kirabolni a varázsló szobáját. Itt azonban, meglepetésére, írást talált az asztalon, nagy, cifra betűkkel:

Lopás-hasznod ne keresd!
Vár már a nyaklevesed!

Megijedt a tolvajkodó úriember, de azért csak átkutatta a szobát. Értékes dolgot nem talált, viszont egy igazolványt igen, amelyik Báró Bűvösföldy Márton nevére szólt, aki született itt és itt, ekkor és ekkor, foglalkozása ez és ez. No ezt eltette, jól jöhet az még, de előbb gondosan betanulta mindazt, ami benne volt. Azt már nem vehette észre, hogy amikor az igazolványt eltette, és az álszakállt, álbajuszt feltette, akkor a varázslatos igazolványon - a néven kívül - minden adat megváltozott.

A varázsló közben nemcsak vigasztalta Pistikét, hanem ilyen szavakat röptetett fel a levegőbe:

Kedves bűvös furulya,
aminek nyolc a lyuka!
Rossz embertől ugorj el!
Szerencséd majd őzet lel.
Őzagancsra kapaszkodj!
Őz Pistihez visszahoz.

Így is történt - a furulyával. Pisti még a sapkáját is magasra dobta örömében. Mi történt viszont a jól öltözött tolvajjal?

Őt a rendőrök Sántítómacskáttaníttató falucskánál megállították. Elkérték tőle az igazolványát. Mi a neve?

- Báró Bűvösfalvy Márton! - hangzott a magabiztos felelet. Ám arra a kérdésre, hogy mikor született és hol, már egészen más választ kaptak a rend őrei, mint amit az igazolványban találtak.

A szélhámos ekkor azt színlelte: ő nem épeszű. Ezt már sikerrel. Még három tudós orvosdoktort is megtévesztett vele. Így nem került börtönbe, csak olyan kórházba, ahol az észt gyógyítják. Innen később megszökött. Hol lehet most? Ki tudja?! Ám az bizonyos: a Kerekhegyet és a rajta levő tavacskát messzire elkerüli!