Tombolni, s kiabálni lenne kedvem
Pedig igazán nem is ismertem!
Pár sor, egy kép, egy csodás délelőtt
Ennyi, mit felsorolhatok most, az emlékek mögött.

S mégis dühít, hogy ennyi csak az élet,
Hiába nem gondoltál mást, hiába nem kérted.
Felkelsz reggel, kezdődik egy új nap
Jössz-mész, s teszed dolgodat.

S egy pillanat, vagy annyi sem talán,
Váratlanul, holtan esel össze az utcán.
Ami élet az évek alatt összegyűlt benned,
Most egy villanás alatt tovaered.

De tudod, neked már semmi sem fáj,
Nem bánt már többé a magány.
S nem más, kinek most igazán fáj:
A családod, ismerősök, s pár barát.

Ennyi hát látjátok az élet,
Kivel tegnap beszéltél, ma már fel sem ébred.
Kitől vártad a hívást, a látogatást,
Most már többé nem lát mást.

Hogy lehet elfogadni a véget?
Hogy élhetsz tovább, úgy, hogy tudod Ő már nem élhet?
Gondolj arra, s hallgasd meg szíved mélyén
Ha szólhatna, Ő vajon mit mondana?

Azt kérné, sírj, tombolj, átkozódj, s fájjon?
Ilyet nem kérne tőled, az ki volt a barátod.
Ő csak mosolyog most odafent, néz, s gondol Te rád
S csak annyit kér gondolj Te is néha Őrá!