Arany madárdal villant
zöldre, fehérre, kékre,
s ringott fénytelt szívekben
vágyott táj messzesége.

Ragyogó porcelánon
csorduló méz varázsa
csalt darazsat a kert nagy
terített asztalára.

Hittük a hihetetlent:
szívet dobbantó szépet
egyszer majd megmutatnak
a rejtő messzeségek.

Igen, meg is mutatták,
de hol? Ahol a látszat
tükrén csillog csak édes,
illatos mézvarázslat,

ahol a semmi: Minden,
s csupán eltűnő színt ad,
s majd hozzád hajló estén
könnycseppben ég a csillag.

Tükröd végül sötétet
hagy ott a szemben, szívben,
s tűnődsz: minden csak Látszat,
s e Látszat, ez a Minden?