A gumiasztal térben
bolyongó kósza bolygó
tudattalan, de ébren
fraktál dallamokat ró
a kihalt, fagyos tájba.
És ez a jégbe botló,
gigászi, pörgő érem
tengernyi kódot hordó
űzetett szenvedésen
semmihez sem hasonló
örvényt kavarva járja
végtelen élettáncát.
És űzött útja mentén
mindent végigpásztáz,
s minden apró szelvény
ezer kulcsra zárt ház.
….
….
….
Megdobbant a szíve,
arca elgyötört.
Lágy, mosolygó íve
száz darabra tört.
Málló káoszt ír le,
örvénytestet ölt
a lét porát hintve
át az alvó tájon,
hogy minden létszintre
őstörvénye álljon.
….
Szédült, pörgő táncban
végörvényt kavart,
és a bősz lángáram
most új irányba tart.
Egy csöppnyi pontba zártan
él egy vad vihart,
ahol dogmákba zárt tan
a lét vizén a part.
….
Lépdelni a lépcsőn?!
Ez lenne talán a cél?
A csöppnyi tócsát féltőn
az ősi ösztön útra kél,
és önmagát tagadva
vadul harap a partba,
s az ösztönhajtott kósza kéj
inát szakítva hajtja.
…..
S az időből csent bányák,
hol vákuumkések vájják
a letűnt korok erdeit.
Az essencia-szálfák
a múlt hűlt porát felverik.
Egy létdoopler-kúp szánt át
a végtelen tengerig.
…
A tűzvilágból
felszálló élet
a zöld határtól
mind messzebb téved,
s vadultan táncol
ezer ágra szakadva,
s mind csak egy vágytól
hajtva fakad dalra.