Kapucányimanómányi Jankó, minek tagadjuk, csavargó volt, kissé kopott köpenyben, és némileg elnyűtt csizmában. A kopott köpeny és elnyűtt csizma nem az ő hibája volt, hanem egy távolabbi tóban fürdőzőé, aki levetkőzött, mivel ruhástól csak a bolond megy a vízbe önmagától, ruháját, csizmáját pedig a parton hagyta. A vízből kijövetele egyúttal a meglepetésbe való bejövetele is volt, mert olyan ronyos gúnyát, annyira szakadt csizmát még életében nem látott, mint amit ott talált - a sajátja helyett. Nem tudta, hogy az a rémisztő gönc kié lehetett, de az illetőről nem ejtett szép szavakat.

Jankó tovább baktatott, hátha valahol a jelenleginél jobb ruhát ad neki a Szerencse, ingyen. Nem adott, de talált egy pompás lovat, díszes nyereggel, drágakövekkel kirakott markolatú karddal. Megörült Jankó, csókot cuppantott a ló pofikájára, majd így kiáltott fel:
- Köszönöm, Szerencse, ezt az értékes ajándékot, ezt a remek lovat!

A ló gazdája nem volt túlságosan távol, mivel a közeli bokorban intézte halaszthatatlan ügyeit, de azért nem volt annyira közel sem, hogy elérje Jankót, aki éppen vágtára serkentette a Szerencse adományának hitt lovat. A Szerencse-szándékának ilyen félreértése az egyik félnek nagyon kellemetlen, utóbbi ezúttal a ló gazdája volt.

Kapucányimanómányi Jankó a ló miatti örömében előléptette önmagát hercegnek. Sokáig vágtatott a ló, de egy birkapásztor előtt végül megállt. Leszállt Jankó a lóról, kikötötte egy vadkörtefához, és így szólt a juhászhoz:
- Üdvözöllek, drága barátom! Bemutatkozom neked: herceg vagyok! Megkínálnál egy kis birkapörkölttel?

Az ember ránézett, kivette a szájából a pipát, majd köpött egyet:
- Te nem vagy herceg! Ha az volnál, akkor így szóltál volna hozzám: "Hé, paraszt! Készíts nekem birkapörköltet, de gyorsan! Megértetted?!"
Ha herceg volnál, magasan hordanád az orrod!

Jankó megígérte, hogy ezentúl mindenkit leparasztoz, és magasan fogja hordani az orrát. A ló oldalán levő hímzett tarisznyafélében találtak bort, azt megiszogatták, közben a juhász a birkapörköltöt is elkészítette. Jankó szundított egyet, amikor pedig felébredt, a juhász már a távoli patak mellett legeltette a nyájat. Jankó odakiáltotta neki: viszontlátásra, paraszt! Ezt követően lóra ült, vándorolt tovább.

Erdő következett, egy tisztáson pedig úrféle ücsörgött díszes takarón, szép hölggyel a karjaiban. Mellettük egy tálon libapecsenye csecsebecséskedett, meg alma, körte, szőlő vidámkodott. Jankó megállította a lovát, nagyot kiáltott:
- Hé, paraszt, parasztasszony! Ide azzal a libasülttel, de gyorsan! Fenn hordom az orrom, mert herceg vagyok!

No itt megint beugrott Jankó történetébe némi félreértés. Felszökkent az úrféle, kardot rántott, mivel nem paraszt volt, hanem huszárkapitány. Mellesleg a szép, melles hölgy sem volt parasztasszony, hanem kényes úri kisasszony, a kapitány szeretője, aki nem szerette, ha leparasztozzák. A kapitány ott helyben párbajra hívta ki Jankót.

Jankó eddigi csavargóéletében már nemhogy egy pár, de sok bajjal találkozott, így nem ijedt meg. Ám a párbajról, amire a kapitány kihívta, nem sokat tudott, így azt sem, hogy mindkét párbajozónak a földön kell állnia ilyenkor, vagy mindkettőnek lovon kell ülnie. Jankó a lovon maradt, a kihúzott kapitányi kardtól a ló megijedt, és úgy megrúgta mellső lábával a kard tulajdonosát, hogy az elájult. A szép hölgy visítozott, de Jankó megnyugtatta: nem eszi meg mind a sült libát, az egyik combot neki adja. Így is tett, de Jankó a szép hölgyet ezzel nem győzte meg nagylelkűségéről és hercegi mivoltáról. Vállat vont hát, majd lóra ült és folytatta útját. Nem tudta hol jár, de ez nem volt túlságosan nagy baj, mivel azt sem tudta, hogy hová akar eljutni. No annyit azért tudott: jó helyre.

Elérkezett egy folyóhoz, amelyik nagy volt és nagyon folyt, folyton. Kutyameleg volt. A vízben emberek fürödtek, fürdőruha nélkül, meztelenül, bár volt közöttük szégyenlősebb is, aki alsónadrágban. Jankó számbavette, hogy ezeknek az embereknek nincs szükségük a ruhákra, mivel a ruhák a vízben vizesek lennének, így hát kiválasztotta a legszebb zsinóros, aranypaszományos kabátot, köpenyt, meg a legfényesebb csizmát, és átöltözött. Úgy gondolta: ez jár neki, hiszen valószínűleg a Szerencse is jóváhagyta már az ő hercegi önkinevezését.

A fürdőzök nem vettek észre a vízből semmi különöset, de később, amikor kijöttek a vízből, egyikük, egy huszárezredes, állítólag nagyon ordítozott, mindenfélét. Ezek a mindenfélék, egyes fültanúk szerint, nem voltak félreérthetőek!

Jó darabig lovagolt Jankó. Találkozott egy mundérba öltözött menetoszloppal. A katonák tisztelegtek neki. Jankó is barátságos akart lenni hozzájuk, de ugyanakkor nem akarta lejjebb ereszteni fennhordott orrát, ezért így kiáltott oda nekik:
- Hé, parasztok! Herceg vagyok! Ide azzal a befalnivalóval, de gyorsan!

A katonák tréfának vélték a leparasztozást, de a valóság is közel állt a dologhoz, mivel a mundér felöltése előtt legtöbbjük a földjét művelte. A menetoszlopot vezető gróf Macskapinculásy Károly főhadnagy kissé túlzásnak tartotta, hogy őt is, gróf létére, leparasztozzák, de hát a feljebbvaló az feljebbvaló, az ezredes mégiscsak ezredes, megengedhet magának egy kis tréfát a regula ellenében is.

A katonák ellátták az ezredesüknek hitt Jankót annyi élelemmel, hogy aznap még a Jankót cipelő ló is lekvárosgombócot és kalácsot ehetett. Hanem másnap hová vitte Jankót a megtévedt Szerencse által neki ajándékozott ló? Egy hídhoz!

A híd túlsó oldalán másfajta egyenruhában levő katonák néztek farkasszemet a híd ezen az oldalán felsorakozottakkal. Nem tetszett Jankónak a híd túlpartjáról átnézegetők barátságtalan fizimiskája és szúrós tekintete. Eszébe jutott, hogy mit kiáltott barátainak egykor a Csihipuhi csárdában, amikor egy bepálinkázott pántlikás társaság hamiskártyásnak nevezte őt, pedig nem is csalt a játékban, csupán háromszor, ami annyi, mint a semmi. Nagyot ordított oda a híd mellett álló fegyvereseknek:
- Hé, parasztok! Herceg vagyok! Elverni azokat a csúnya nézésűeket, de gyorsan! Ide a tarisznyájukkal!

A katonák ezredesüknek hitték Jankót. Máris eldördültek az ágyúik. Máris rohantak át a hídon. Máris kaszálták a fejeket a kardjukkal, mint az érett búzát. No és akinek a feje lehullott, annak már a tele tarisznyára sem volt szüksége.

Nagy volt a győzelem. Utána a király is tudakolódzott a hős ezredes után. Azt mondta a felséges úr, amikor már mindent tudott:
- Nem jó hírünk viszi szerteszét, ha kiderül, hogy Jankó nem is ezredes, hanem az, aki. Kinevezzük ezredessé, nyugdíjaztatjuk, adunk neki egy kis földbirokot, és megesketjük, hogy befogja a száját, mert ha nem...!

Jankó megokosodott: a száját, a haza és saját jól felfogott érdekében, befogta, és csak az ízletes falatokra nyitotta ki.