Kincskeresgélő Mátyás különös legény volt, nem csupán a neve miatt. Felcseperedvén vándorútra kelt. Kitanulta az ácsmesterséget, utána a szabóságot. Megtanult írni, olvasni, külországba is eljutott. Egy öreg néne úgy megszerette, hogy főzni, sütni is jól megtanította, majd pedig ellátta útravalóval.

Ezt követően Mátyást besorozták katonának, de, mert tudott írni, olvasni, ott nem csak lőni, vívni tanult, hanem megtették írnoknak. Utóbbi ugyan sok firkálgatást jelentett, hosszú papirosokra írta azt, amit parancsoltak neki, de azért ez kissé megtiszteltetés is volt. Előléptették káplárrá, no meg volt ideje megírnia az esti órákban, nagy titokban, "Madarak búcsúzása és más történetek" című könyvét. A kézirat, sajnos, éppen befejezése után, eltűnt a hátizsákjából. Csak nem barátja, az a Tollrágó Dani volt ebben a ludas? Ki tudja? No és ha ő volt, mit csinált a kézirattal?

Letelt a három katonai esztendő, hazafelé igyekezett Mátyás. Ment, völgybe le, hegyre fel, azután ismét le, fel, le, fel. Eleredt az eső, de így vigasztalta magát:

Ez az eső csepereg,
no de nem zuhog.
Ettől még bokor alá
én dehogy bújok!

A vetésnek jót tesz,
ha nem is nekem.
Kicsit talán nedves lesz
a köpönyegem.

A köpönyege nem kicsit lett nedves, de azután kisütött a napocska. Tűzött erősen, Mátyás viszont a sapkáját ottfelejtette búcsúzásnál a laktanyában. No ez baj, de így vigasztalta magát:

Kutyameleg van, a nap
nagyon tűz a fejre.
Sapkám nincs, de valamit
találnék helyette?

Csinálok dísz fejfödőt
lapulevelekből.
Ha egy leány meglátja:
belémszeret, egyből!

Fura volt a lapuleveles fejfödő, de Mátyás remélte: nem látja majd leány, mert az biztosan kinevetné!

Erre gondolt, de mindjárt meg is ijedt. Egy igen szép leány jött vele szembe. Késő volt már leszedni a fejéről a lapuleveleket. A leány elkezdett nevetni a legény furcsa tökfödőjén. Mátyás szégyenkezett, de mégis úgy érezte: ez a nevetés nem az a gúnyos nevetés, ami olykor kibuggyan a hajadonok szájából, hanem inkább kíváncsi, évődő, barátságos. Mátyás bevallotta, hogy ő legény, és Mátyás. A leány is bevallotta, hogy ő leány, nem asszony, és a neve Éva.
Azt mondta Éva a legénynek:
- Az nevet legjobban, aki utoljára nevet. Jöjjön be hozzánk, süssünk lángost, azaz majd én sütök, hiszen a legényemberek nem értenek ilyesmihez!

Nagyot kacagott erre Mátyás:
- Még hogy én nem értek a lángossütéshez?! Fogadjunk, hogy legyőzöm, szép kisasszony! Ha én győzök, akkor beleegyezik: adhatok egy csókot arra a gyönyörű arcocskájára?!

- Rendben! - mondta erre Éva. Ám ha én győzök, akkor háromszor megkocogtathatom a főzőkanállal azt a lapulevéllel fedett tökfejecskéjét az úrnak, hogy lássam mint kong! A bírák pedig a szüleim lesznek: azok szeretik az igazságot. Elfogadhatja!

Éva az erdészék leánya volt. A házukban éppen nem voltak otthon a szülei, de ott volt minden, ami a lángossütéshez kell. A leány biztos volt a győzelmében. Ő is kisütött öt lángost, a legény is ötöt. No hát ki győzött?

Megjött Éva anyja, apja. Hű azoknak egyformán ízlett Éva lángosa is, meg Mátyásé is! Nem találtak bennük hibát, csak ették. Végül így szólt mindkettő:
- Remek lángosok! Egyikük sem győzött, vagyis hát mindketten első díjat érdemelnének egy lángossütő versenyen!

Hát most mi legyen? Lett, ami lett. Éva megkocogtatta Mátyás kobakját a főzőkanállal, de csak kicsit, és inkább incselkedően. Hozzátette:
- Ha lángossütésről van szó, akkor ez a kobak nem üres, nem kong! Máskor? Ki tudja?!

Mátyás is érezte, hogy nem jó ajtóstól rohanni be a leányos házba, ezért megcsókolta ugyan Éva hirtelen nagyonis kipirult orcáját, de tisztelettudóan, kedvesen.

A vége az lett a dolognak, hogy Mátyás a szülők, meg a leány marasztalására ott maradt vacsorára. A leány igen érdeklődött Mátyás mestersége, életfolyása iránt, a legény meg felváltva nézegette a leányt, meg az erdész hatalmas könyvespolcát. Elmesélte, hogy ő ért az ácsmesterséghez, szabósághoz. A katonaságnál írnok volt, és most nagy meglepetéssel látja: e házban is ott van az ő kezének munkája. Az, amiről azt hitte: örökre elveszett!

Az erdész elkomorodott:
- Azt nem hiszem, fiam! Ezt a házat én építettem a komáimmal, itt te nem lehettél ács. A szabónk meg a Kersztesörvényesi Kelemen, a szomszéd faluból, mióta az eszem tudom. Miként lehetne itt a te kezed munkája? Már úgy értem: a remek lángosokon kívül, de azokat már megettük!

Mátyás erre rejtélyesen mosolygott, és megjegyezte:
- Most látom először ebben a köntösben a kezem egyik munkáját. Nagy meglepetés ez nekem! Remélem, hogy hisznek a szavamban. Amennyiben hazugnak bizonyulna, Éva kisasszony tizenkétszer is a fejem búbjára üthet a legnagyobb merítőkanállal!

No erre már nagy dörmögéssel ide-oda nézegetett a leány apja, az anyja meg a konyhába szaladt: tényleg, mi lehet a házban ennek a legénynek a munkája?!

Kínossá vált a dolog, de Mátyás nem segített a dolog kínjain. Egyszercsak Éva a könyvespolcra tekintett: János... János... Nicsak, egyik kedvenc könyve ott van a polcon, azt is János írta, . - csak nem ez a legény?! Kincskeresgélő János: Madarak búcsúzása és más történetek. Csak nem ezt a legényt hívják így? Csak nem éppen ő írta?

Megölelte a legényt Éva apja, Éva anyja meg mindjárt hozott egy nagy tálon a mézes-lekváros süteményeiből. Olyan mosolygós arccal kínálta Mátyást, hogy azon látszott: közeledik egy lakodalom. No nem azért, mert Mátyás megírta a könyvet és kinyomtatták, hanem azért, mert kiderült: igazmondó, kedves, barátságos legény ez! No hát ha egy legény ért az ácsmesterséghez, szabósághoz, szakácskodáshoz, könyvíráshoz, sőt, ami ezeknél sokkal fontosabb: ahhoz is, hogy mint kell szerelmet vallani az őt kívánó leányszívnek, - hát azt a legényt meg kell becsülni, nem csak legényként, hanem szerető, hűséges férjként is!