Fejünk felett a felhők szakadoznak.
Darabjaikban szürke néz fehérre,
s a kék közöttük szinte észrevétlen
szökik a nincsbe, a fénytelenségbe.

Kitaszítottan másnál jobban látok
mindent: mint ing, leng fű, már fonnyadt sárga,
megroppant hegyet, melynek sziklamellén
keresztjel-vakság boldogtalansága.

A táj sóhajtón érez ős miértet.
Miérteket. Sebzett szépség a szívben,
s a tőr tűnődik: mily isten a gyilkos, -
vagy csak bűnbakká lett ártatlan Isten?

Egy bizonyos: hiába a varázslat,
kis piros dal a bűvös pálca végén,
s csodálkozó évszak-sorok világa
az emberbarmok elhitt istenségén.

Völgyi ország, messze. Egykor szerettem
szaggatott népét, - és nem vettem észre:
sok-sok hibája, bűne miként vitte
gyarlón kínba, vérbe, becstelenségbe?

Nem tudom már. Sok minden, miben hittem,
úgy volt igaz: mégsem volt igaz - akkor.
S igaz lesz majd, ha harcos bronzszínével
Csillag tekint Égre, új alkonyokból?

Tudom, - s nem tudom. Az erdő sötét már.
A nyárutóban múlt voltjai fájnak.
Piros dal mereng bűvös pálca végén:
kétkedni merő, szív-kérő Varázslat.

(2010)