Zöld lepel, fehér falak.
Lélegzem, lé-leg-zem.
Ki-be, ki-be, be. Ki?
Öntudat.
Tudatom mindenkivel,
hogy a mai napon…
Mi ez? Mit is? A karom
szinte lefagy …
Visszaszámlálás.
Tíz, kilenc, nyolc, hét, hat
… a koktél íme hat…
Öt, négy, három, … a tényt
hiába konstatálom, tovareng
egy sötét batáron, a bakon egy
tarka macska ül, ködhárfán
vartyogva hegedül, itt legbelül.
Az állomáson pára száll,
Krampácsol egy sirály,
Fején bojtos hálósapka.
- Vigyázz! Legjobb sajt a lapka!
Így kiállt. S a vámház előtt
Hideg bólét mér a délelőtt,
Vagy a délután.
Frissen csapolják
a szót a kricsmiben,
aki tud, az hisz miben,
vagy abba, vagy abba se,
nem törödöm vele,
hajókürt hangja lékeli a levegőt
nedve kicsordul, jó piros
takaró melengeti a mezőt,
s mint kés a vajba, érzem,
úgy szalad, pengeként hasít
a gondolat, juszt se fáj,
nem én vagyok,
aki itt hanyatt fekve
tiktakkokon tovaszáll,
és repül, villanypóznán
láblógázva ül, szertenéz kacéran,
miért van az , hogy nem száguld erre
James Bond facéran, pedig
ha az a jégverem megtelik
gomolygó félelemmel,
kimerhetné dúdolva,
s selyemingbe csomagolva
elvinné a légiposta messzire,
hogy ne lássam,
amikor … mikor is. …
Valahogy úgy van, hogy
ahol ő van , ott én már nem vagyok,
vagy fordítva,
nem háborog a lélek,
most én mesélek, megint,
majd hallgatok, csak hallga-tok.
Mit tegyek bele?
Üresen nem maradhat …
Hat, hét, nyolc, kilenc, tíz
A test merő víz.
S remeg...

Ébredek!