Ülök a szobámban. Csendesen. Esőcseppek kopognak az ablakon. Több mérföldes körzetben nincs rajtam kívül élőlény. A távolban farkasok üvöltenek. A ködöt is elmosta az eső. A cseppek záporozva kopognak a leveleken és ostromolják ablakom. A szél egyre erősödik, az ágak kaparják a falakat és az üvegablakokat, mintha a természet be akarná venni az utolsó erődöt. A szobám.
Emlékezem. Egy filmet nézek. Az életem. Játék az egész. Arcok kavalkádja villan fel. Némelyik kedves, szeretetet sugárzó, míg a többi akár sötét árny az éjben el akar ragadni magával a mélybe.
Zuhanok. Vagyis zuhantam. Másra már nem emlékszem. Most minden sötét, nyirkos és csöndes. Nem vesz körbe más, csak a végtelen némaság. Hol vagyok? Meghaltam tán? Vagy élve eltemettek? Netán csapdába estem valahol?
A helyzetemet illetően mindez lényegtelen. Az utóbbi időben minden csak rohant körülöttem. Már nem voltam részese az életnek, csupán megfigyelője. Minden olyan gyorsan történt... Egyik nap még a színes forgatag részeként éltem mindennapjaim, mígnem egy nap találkoztam Vele. Úgy tűnt, felnyitotta a szemem, de talán csak egy újabb fátylat borított elém. Egy másik illúziót a régi helyére. Talán épp most ébredtem fel. Talán e sötétség a való világ és minden más, amit ismertem, csak tarka képzet. A kérdés csak az, hogy tényleg ezt a nihilt akartam-e a színes álomvilág helyett?
Ott voltak ízek, szagok, hideg és meleg, durva és lágy érintések. És ott volt a zene... De szerettem hallani a levelek susogását a szélben, a madarak énekét, a víz vidám csobogását vagy a tűz ropogását. Most minden eltűnt. Itt vagyok a semmi közepén. Vagy épp szélén. Attól függ, van-e bármilyen alakja vagy határa. Bár kétlem. A semmi éppúgy a képzelet vagy épp annak hiányának a szüleménye, mint a világon minden.
Vajon én álmodom a világot vagy a világ álmodik engem? Így kezdődött talán az egész. Ez lehetett a kezdet kezdete. De nem. A sötétség csupán a fény hiánya vagy épp egy árnyék, amit a Fény vet. Ez az Én kezdetem. Az ébredésemé. Amint ezen töprengtem, a távolban pislákolni látszott egy fénylő pont, mint egyfajta biztató reménysugár, hogy jó úton járok.
Akkor talán ezért vagyok itt. Most megérthetek mindent, amit valaha ismerni akartam, tudni véltem vagy épp még nem is sejtettem. Felderengett bennem a teljes bizonyosság és a kétely egyetlen éjszakán. S amikor minden teóriám és hitem szertefoszlott, megpillantottam az igazságot.
Időközben a fénylő pont gömbbé nőtt és ragyogott. S akkor értettem meg: nincs igazság. Legalábbis a szó szoros értelmében, amit az emberek nap, mint nap hangoztatnak, dobálóznak, érvelnek és amivel lehengerelnek. Az csupán egy darabka vagy tükröződés. Ahhoz, hogy megismerhessük, az egészet ismerni kell. Minden egyes molekuláját, a részek kapcsolódásait, mindent, ami feldereng benne és körülötte, a képet egészében és részleteiben. S mindez inkább sejthető, mint birtokolható. Azzal, hogy letettem és elengedtem a képet, melyhez oly görcsösen ragaszkodtam, elértem valami nálam nagyobb dolgot.
Ismét zuhanás. De most feleszmélve ismét a szobámban ülök. Időközben elállt az eső. Lassan áttöri a napsugár az éjszaka sötét bársonyát. A harmat és esőcseppek ékkövekként csillognak a derengő félhomályban. Milyen különös álom volt. Ott voltam... valahol... hm. Badarság, de mégis oly valósnak tűnt.
A felkelő nappal mintha új életre kelt volna a világ. Kész siserehad száll az ablak felé. Mégsem vagyok egyedül. Túljutottam az éjszakán. A lélek sötété éjszakáján. S végre újult erővel, szívemben békével, arcomon mosollyal köszönhetem az Életet. Ébredésem hajnalán.