A színtársulatnak csak hét tagja volt: négy hölgy és három férfiú. A tengerre néző fennsíkon tartotta nyári előadásait.

A kis társasulat igazgatója és vezető színésze, Kocsi Pista, a falragaszokon csak színésznevén, Erdővölgyesy Tihamérként szerepelt. A többiek is hangzatos neveket választottak maguknak. Mindegyiküknek jutott olyan főszerep, amire vágyott. Lábas Anna volt a hölgyek között a legszebb. Titokban arra az életszerepre vágyott, hogy Kocsi Pistáné lehessen, de egyelőre még Tündértavi Anna néven szerepelt, hol királynőként, hol hercegnőként, hol pedig sárkány által elrabolt udvarhölgyként.

A félszigetet minden nyáron elözönlötték a pénzes turisták, így a színtársulatnak volt mit aprítania a tejbe. Ezzel szemben az erdei utakon útonállóskodó Hangos Tódornak felkopott az álla, pedig de gyönyörű mennydörgéssel tudta elkiáltani: "Pénzt vagy életet!" No igen, csakhogy rablónak a sikeres zsákmányszerzéshez nem elég az ijesztő hang, meg a félelmetes kinézetű pisztoly (Tódoréban egyébként nem volt golyó, nehogy véletlenül elsüljön és kárt tegyen valakiben). Kellettek volna még az erdei utakra magukkal aranyakat cipelő jámbor kereskedők, meg hintók, amelyekben szép asszonyok utaznak egyedül, fegyveres kíséret nélkül, ékszerekkel feldíszítetten. A múltkor ugyan Tódor találkozott egy hintóval, amelyben asszony ült, igen sok ékszerrel, de az nem szép volt, hanem csúnya, ráadásul töksüket, vagy talán nem értett Tódor nyelvén. A kocsit hajtó fickó ugyan becsületesen elfutott, de a termetes asszony kiszállt, és egy esernyővel úgy fejbeverte Tódort, hogy annak elment a kedve az útonállóságtól. Gondolt egyet és jelentkezett színésznek Kocsi Pista, azaz Erdővölgyesy Tihamér színtársulatába. Pista, vagyis Tihamér el volt ragadtatva Tódor mennydörgős hangjától, egyből felvette.

Tódor a színészi fizetését azonban szerette volna megtöbbszörözni valamiféle hasznos ötlettel. Rábeszélte az igazgatót, hogy adják elő az ő darabját, a "Vidám útonállók"-at. Írni ugyan Tódor nem tudott, de egy éjszaka alatt az egészet lúdtollba mondta Dicsőnapomkapom Jánosnak, aki egyszerre volt színész, színlapmásoló, alkalmi malaclopó és olykor naplopó. A történet valóban érdekesnek ígérkezett, mert volt benne egy jelenet, amikor kocsikon az erdőbe érkeznek a gazdag turisták, de előre tudják: ott színlelt rablásban lesz részük, engedik hát - - némi tréfás vonakodás után - ékszereiket lecsatolni, meg egyéb értékeiket elvenni, mivel úgyis visszakapnak mindent.

A turisták nagyon szeretik a látványosságokat, így szívesen utaznak olyan szekereken, amelyek az erdőben tengelytörést színlelnek, és szeretnek felszabadultan nevetgélni, játékból visítozni, amikor rablónak álcázott színészekkel találkoznak. Tódor "PÉNZT VAGY ÉLETET!" mennydörgő kiáltását még a környező hegyek is visszhangozták. Az egyik turista, előkelő ruházatú, fekete kecskeszakállú ember, elmosolyodott, és így szólt: "Kitűnő! Jobb nem is lehetne! Nagy tehetség!"

A színészek által összeszedett értékeket Tódor zsákba tette, a zsákot vállára emelte, és kecses bakugrálásokkal futást mímelt. Ügyesen mímelte, merthogy el is tűnt a zsákkal. A turisták beszélgettek, nevetgéltek, áradoztak a színészek tehetségéről, majd pedig felültek a szekerekre. Várták vissza a zsákos színészt, vagyis Tódort, hogy mindent visszakapjanak.

No nem csak ők várták vissza Tódort, a zsákkal, hanem a többi színész is. Tódor azonban arra gondolt: szép a színészélet, de egy értékes dolgokkal tele zsákkal talán a színészélet nélküli színtelen élet sem lehet rossz.

Ilyen gondolatok nem a lejtőn vitték egyre lejjebb Tódort, hanem a hegyen egyre feljebb, ahol a barlangja lakozott. Ott azonban meglepetés érte. Elébe állt a fekete kecskeszakállú ember, aki előbb még csak néző volt a nézőtéren. Hű ez talán nem is néző volt, hanem rendőr?!

A kecskeszakállú úr így szólt Tódorhoz:
- Rabló Úr, az Ön szerencséje nem abban a zsákban van, hanem nálam. Fenyegetőfenyvesi Zsigmond vagyok, a világhíres Kaktuszoperániai Színház tulajdonosa és főigazgatója. Ön nagy színész, szerződtetem, szép pénzt fog keresni nálam, a csúnyára már rá sem fog nézni. Vigye vissza azokat a vacak arany nyakláncokat, gyémántos melltűket, ezüstórákat, drágakövekkel kirakott cigarettatárcákat!

Átgondolta Tódor a dolgot, még az a csinos hatlövetű pisztoly is segítette eszének helyes forgását, ami a kecskeszakállas úr kezében volt. Rámekegte az úrnak az igent.

A turisták egy kis zenés vigadalom során visszakapták, amit Tódor elvitt tőlük. Valamennyien megegyeztek: remek kalandban volt részük! Kocsi Pista, azaz Erdővölgyesy Tihamér is megkönnyebbült. Még szemrehányást is tett magának: igazságtalanul de rosszat gondolt erről a derék Tódorról! Sohasem tudta meg, hogy az a rossz volt jó, amire gondolt, de, szerencsére, a dologból mégis az a jó lett, ami tényleg jó.

Anna és Pista vonzalma is új fordulatot vett. Anna ugyanis, két csók között, azt javasolta Pistának, hogy ha megkérné a kezét, amit egyébként most is a kezében tart, hamarosan lehetne egy kisbabájuk, és akkor olyan darabokhoz, amelyekben csecsemő is szerepel, nem kellene csecsemőt bérelniük. Ráadásul sokan nem is szívesen adják oda a színdarabokhoz a csecsemőjüket, mert félnek, hogy a színészek leejtik. Pista átgondolta a dolgot, beleegyezett.

Tódor a világhíres Kaktuszoperániai Színház tagja lett. Az egyik újságban ugyan kissé lenézően nyilatkozott arról a tengerparti színtársulatról, ahol pályafutását kezdte, de azért hozzátette: "Megható volt látni, hogy ezek a csekély tehetségű, de jószívű, egyszerű emberek mint bámulták nagyságomat, amikor elkiáltottam: PÉNZT VAGY ÉLETET!"

Utóbbi kiáltás az egyik színdarabban még nagyobb sikert hozott Tódornak. Abban elszegényedett grófot játszott, aki kénytelen útonállással keresni keserves kenyerét. Egy fiatal, ráadásul szép, ráadásul milliomos és liliomos leány annyira beleszeretett Tódorba, hogy az egyik előadás után berohant a színész öltözőjébe, térdre hullott, és így kiáltott: "Pénzt vagy életet?! Végy el engem, vedd el a pénzem, ha kell: vedd el az életem! A tiéd!"

Tódornak megtetszett a leány, de a túlzások túlzásait nem szerette. A leányt elvette feleségül, így a leány pénze is az övé lett, de a leány életét nem vette el,
mivel a leány egyrészt szép, másrészt fiatal volt, továbbá igen kedvesnek és tapintatosnak bizonyult feleségként. Gyermekeik is színészféleségek lettek: ott ugrándoznak, zimzumolnak a fülbántó világzenekarokban, olyan nagy pénzért, amiről becsületes útonállók még csak nem is álmodhatnak.