Feltöltve: 2010-08-13 14:41:45
Megtekintve: 6210
Károly úrfi koldusboton
Erdőfalvai Károly írnok volt a városban, szállásadónője Károly úrfinak hívta, mivel a legény mindig pontosan fizette a lakbért. Egy csúnya napon azonban kiderült: az irodát eladták. Annak, aki megvette, nem tetszett a csinos, barátságos, nyugodt, nyílt tekintetű legény, akinek igen szép volt az írása, talán azért, mert ő maga kis nyiszlett, sunyi nézésű, és szeszélyeskedően hirtelen haragú volt. Károly szorgalmát, meg szép írását még megbocsátotta volna, ha a legény alázatoskodik, de a többit nem. Így Károly elveszítette az állását, másikat pedig nem sikerült szereznie. Mondta is tréfásan a koldusnak, Kapaniczki Tódornak, akivel az irodába mentében találkozni és pár percig beszélgetni szokott:
- Hej, te kapalickás-kapanickás, én is koldusbotra jutottam! Nem tanítanál meg kéregetni?!
Tréfának szánta, de Tódor komolyra vette:
- Megtanítlak! Először is: szerezz te is botot, méghozzá olyan nagyot, mint az enyém. Az megvédhet a ráduszított kutyáktól, meg azoktól a gazemberektől, akik nem adni akarnak neked, hanem tőled elvenni. Másodszor: ruhád legyen tiszta, mert a piszkos, bűzös ruha több embert riaszt el, mint amennyinél szánalmat kelt, ám legyen gondosan foltozott, hogy lássák: te igyekszel kijavítani a ruhán keletkezett hiányosságokat. Harmadszor: tanulmányozd az utcai embereket! Kitől mi várható? A katonatisztek, ha hölgy van a kíséretükben, olykor fizetnek, azaz alamizsnát adnak, mint a katonatiszt, hogy a leány láthassa jó szívüket, még ha a pokolba kívánnak is téged magukban. Negyedszer: próbálj meg szerezni különc adományadókat, akiknek nem vagy kolonc, hanem segítség!
- No és neked vannak ilyen adományozóid?! - kérdezte meglepetten Károly Tódort.
- Szerencsére igen! - válaszolt Tódor. Ám őket nem adhatom neked, mert nekem is szükségem van rájuk. Egy méltóságos úr, aki gazdag, dicsőségre áhítozóan regényeket is ír, szórakozásból. Azokat a történeteket írja meg, amelyeket én viszek neki a vásárokból, árokparton hallottakból, utcai fülelésekből, meg idős asszonyok pletykáiból, valamint saját fejem kitalációiból. Persze, a könyveiben elfelejt engem is megemlíteni, de viszont ezt-azt odaadni cserébe többnyire nem felejt el. A másik, akitől időnként kapok valamit, az Sárgamárga Sára, az uzsorásnő. Neki híreket viszek: kit fenyeget szegénység vagy gazdagság, kihez közel vagy távol a dús örökség, ki mit szeretne nagyon vagy nagyon nem szeretne... Ezeket feljegyzi egy nagy könyvbe. A harmadik ilyen különcöm a legfurább: Kismárinkó Katalin, aki szép hölgy, de nagyon hiú. Neki egy hónapban egyszer dícsérő szavakat szoktam bekiabálni az ablakon, szerintem ezek titokban tetszenek neki, de szereti mutogatni a cselédségnek, hogy milyen szigorúan bánik a koldusokkal. Hozzámvág tehát az ablakból ezt-azt, kiskefét, nagykefét, kölnivizes üveget, megunt divatlapot, meg egyebeket. Van egy ószeres barátom, annak szoktam ezeket eladni...
Károlyt lenyűgözte Tódor előadása a koldulás mesterségéről, és, miután tovább szegényedett, végül kipróbált a tanácsokból egyet s mást. Ám mindössze a nagy, erős bot haszna jött be ezekből, a ráuszított kutyák ellen. A többi nem, sőt, egy huszárfőhadnagy, azon a címen, hogy bámulta a kíséretében levő hölgyszépséget, még fel is pofozta.
Ezt követően Károly, miután állás után továbbra is hiába futkosott, elhatározta: éhenhal, így oldja meg a dolgot. Ám éhenhalás előtt, mivel még volt egy kis pénze tejre, zsemlére, azt gyomrára elköltötte, majd leült egy hídnál és elhatározta: halála előtt ír egy halhatalan költeményt a szép Makavickemucka folyócskáról. Utóbbi kissé túl elbizakodott döntés volt, mivel, hogy a közmondással éljek, annyit értett a versíráshoz, mint hajdú a harangöntéshez, - ha ugyan nem kevesebbet. No azért voltak a rímelő sorok között ily valóságosan
nagyratörők is:
Makavickemucka, a szívünkből futsz ma!
Téged elfoglalni nem tudott a muszka.
A sok tetem benned véres fejjel úszkált.
Városunkban muszka hölgyeket nem puszkált!
Zászlónk lengedzik, rúdja merevedik,
s e Híd dicsőségét döngő dobon verik.
Iskolás gyerekhad, míg felszáll a buszra,
áhítattal néz rád, Makavickemucka!
A vers, ha annak lehet nevezni, - no de miért is ne lehetne, ha nem tilt törvény ilyen megnevezést? - felkeltette a híd felé tartó úr figyelmét. Pontosabban: először maga az írogatás keltette fel az úr figyelmét, a vers csak utána, de azután
illetlenül felemelte a Károly mellé lefektetett, telírt lapokat, elolvasta, majd pedig akkorákat röhögött, hogy egy lovaskocsi, a hajtójával együtt, a hídról majdnem belekerült a Makavickemucka lent heverésző vizébe, márpedig akkor a lovak lába feltétlenül vizes lett volna! Esetleg hátsó felük is, - ki tudja?!
A Károly versén jót mulató úr egy gróf volt, nagybirtokos, de a tehetsége sem volt kicsi, mint költőnek. Úgy hívták: Bükkösmakkospataky Károly. Minden jó költő imádja más szerzők rossz versét, mert annak tükrében jobban látja saját költői nagyságát. Emberi gyengeség ez, de erősen tartja magát a világban, sokkal jobban, mint egyes emberi erényes erősségek.
Gróf Bükkösmakkospataky Károly sokáig beszélgetett Erdőfalvai Károly egykori írnokkal, jelenlegi koldusbot-tulajdonossal. Ezt követően Károlynak követnie kellett a grófot a kastélyba, ahol a gróf kinevezte titkárának. Az előkelő úr tréfásan hozzátette:
Te is Károly, én is Károly,
de titkárom te vagy mától!
Egyébként Károlynak a Makavickemucka folyócskáról, meg annak hídjáról írt verse hamarosan megjelent az egyik lapocskában, később az iskoláskönyvekben is. A tanulók közül, akikkel bemagoltatták, senki sem merte nyíltan nem kedvelni, mert akkortájt szigorúak voltak ám a nádpálcás tanítók!
Népünnepélyeken is gyakran szavalták a verset, mert a nép is annyit ért a szépirodalomhoz, mint hajdú a harangöntéshez, de ezt senki sem veszi észre, így azután senki sem kap észbe, és minden jónak tűnik.
No és annyi igaz, hogy a muszkák nem mindig foglalták el a Makavickemucka folyó hídját, csak akkor, amikor elfoglalták, de amikor elfoglalták, akkor a hölgyeket is puszkálták, - igaz, egyes koros hölgyeket még borosan sem, utóbbiak meg is sértődtek, alaposan. Ennyi igazsággal az okos ember beéri, mert tudja: a legtöbb utótörténeben még ennyi igazság sincsen, igaz, a hiányzó igazság mindig bőven kipótoltatik vaskos hazugságokkal.
(2010)
- Hej, te kapalickás-kapanickás, én is koldusbotra jutottam! Nem tanítanál meg kéregetni?!
Tréfának szánta, de Tódor komolyra vette:
- Megtanítlak! Először is: szerezz te is botot, méghozzá olyan nagyot, mint az enyém. Az megvédhet a ráduszított kutyáktól, meg azoktól a gazemberektől, akik nem adni akarnak neked, hanem tőled elvenni. Másodszor: ruhád legyen tiszta, mert a piszkos, bűzös ruha több embert riaszt el, mint amennyinél szánalmat kelt, ám legyen gondosan foltozott, hogy lássák: te igyekszel kijavítani a ruhán keletkezett hiányosságokat. Harmadszor: tanulmányozd az utcai embereket! Kitől mi várható? A katonatisztek, ha hölgy van a kíséretükben, olykor fizetnek, azaz alamizsnát adnak, mint a katonatiszt, hogy a leány láthassa jó szívüket, még ha a pokolba kívánnak is téged magukban. Negyedszer: próbálj meg szerezni különc adományadókat, akiknek nem vagy kolonc, hanem segítség!
- No és neked vannak ilyen adományozóid?! - kérdezte meglepetten Károly Tódort.
- Szerencsére igen! - válaszolt Tódor. Ám őket nem adhatom neked, mert nekem is szükségem van rájuk. Egy méltóságos úr, aki gazdag, dicsőségre áhítozóan regényeket is ír, szórakozásból. Azokat a történeteket írja meg, amelyeket én viszek neki a vásárokból, árokparton hallottakból, utcai fülelésekből, meg idős asszonyok pletykáiból, valamint saját fejem kitalációiból. Persze, a könyveiben elfelejt engem is megemlíteni, de viszont ezt-azt odaadni cserébe többnyire nem felejt el. A másik, akitől időnként kapok valamit, az Sárgamárga Sára, az uzsorásnő. Neki híreket viszek: kit fenyeget szegénység vagy gazdagság, kihez közel vagy távol a dús örökség, ki mit szeretne nagyon vagy nagyon nem szeretne... Ezeket feljegyzi egy nagy könyvbe. A harmadik ilyen különcöm a legfurább: Kismárinkó Katalin, aki szép hölgy, de nagyon hiú. Neki egy hónapban egyszer dícsérő szavakat szoktam bekiabálni az ablakon, szerintem ezek titokban tetszenek neki, de szereti mutogatni a cselédségnek, hogy milyen szigorúan bánik a koldusokkal. Hozzámvág tehát az ablakból ezt-azt, kiskefét, nagykefét, kölnivizes üveget, megunt divatlapot, meg egyebeket. Van egy ószeres barátom, annak szoktam ezeket eladni...
Károlyt lenyűgözte Tódor előadása a koldulás mesterségéről, és, miután tovább szegényedett, végül kipróbált a tanácsokból egyet s mást. Ám mindössze a nagy, erős bot haszna jött be ezekből, a ráuszított kutyák ellen. A többi nem, sőt, egy huszárfőhadnagy, azon a címen, hogy bámulta a kíséretében levő hölgyszépséget, még fel is pofozta.
Ezt követően Károly, miután állás után továbbra is hiába futkosott, elhatározta: éhenhal, így oldja meg a dolgot. Ám éhenhalás előtt, mivel még volt egy kis pénze tejre, zsemlére, azt gyomrára elköltötte, majd leült egy hídnál és elhatározta: halála előtt ír egy halhatalan költeményt a szép Makavickemucka folyócskáról. Utóbbi kissé túl elbizakodott döntés volt, mivel, hogy a közmondással éljek, annyit értett a versíráshoz, mint hajdú a harangöntéshez, - ha ugyan nem kevesebbet. No azért voltak a rímelő sorok között ily valóságosan
nagyratörők is:
Makavickemucka, a szívünkből futsz ma!
Téged elfoglalni nem tudott a muszka.
A sok tetem benned véres fejjel úszkált.
Városunkban muszka hölgyeket nem puszkált!
Zászlónk lengedzik, rúdja merevedik,
s e Híd dicsőségét döngő dobon verik.
Iskolás gyerekhad, míg felszáll a buszra,
áhítattal néz rád, Makavickemucka!
A vers, ha annak lehet nevezni, - no de miért is ne lehetne, ha nem tilt törvény ilyen megnevezést? - felkeltette a híd felé tartó úr figyelmét. Pontosabban: először maga az írogatás keltette fel az úr figyelmét, a vers csak utána, de azután
illetlenül felemelte a Károly mellé lefektetett, telírt lapokat, elolvasta, majd pedig akkorákat röhögött, hogy egy lovaskocsi, a hajtójával együtt, a hídról majdnem belekerült a Makavickemucka lent heverésző vizébe, márpedig akkor a lovak lába feltétlenül vizes lett volna! Esetleg hátsó felük is, - ki tudja?!
A Károly versén jót mulató úr egy gróf volt, nagybirtokos, de a tehetsége sem volt kicsi, mint költőnek. Úgy hívták: Bükkösmakkospataky Károly. Minden jó költő imádja más szerzők rossz versét, mert annak tükrében jobban látja saját költői nagyságát. Emberi gyengeség ez, de erősen tartja magát a világban, sokkal jobban, mint egyes emberi erényes erősségek.
Gróf Bükkösmakkospataky Károly sokáig beszélgetett Erdőfalvai Károly egykori írnokkal, jelenlegi koldusbot-tulajdonossal. Ezt követően Károlynak követnie kellett a grófot a kastélyba, ahol a gróf kinevezte titkárának. Az előkelő úr tréfásan hozzátette:
Te is Károly, én is Károly,
de titkárom te vagy mától!
Egyébként Károlynak a Makavickemucka folyócskáról, meg annak hídjáról írt verse hamarosan megjelent az egyik lapocskában, később az iskoláskönyvekben is. A tanulók közül, akikkel bemagoltatták, senki sem merte nyíltan nem kedvelni, mert akkortájt szigorúak voltak ám a nádpálcás tanítók!
Népünnepélyeken is gyakran szavalták a verset, mert a nép is annyit ért a szépirodalomhoz, mint hajdú a harangöntéshez, de ezt senki sem veszi észre, így azután senki sem kap észbe, és minden jónak tűnik.
No és annyi igaz, hogy a muszkák nem mindig foglalták el a Makavickemucka folyó hídját, csak akkor, amikor elfoglalták, de amikor elfoglalták, akkor a hölgyeket is puszkálták, - igaz, egyes koros hölgyeket még borosan sem, utóbbiak meg is sértődtek, alaposan. Ennyi igazsággal az okos ember beéri, mert tudja: a legtöbb utótörténeben még ennyi igazság sincsen, igaz, a hiányzó igazság mindig bőven kipótoltatik vaskos hazugságokkal.
(2010)
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!